2014. szeptember 30., kedd

Isztambul 1. nap

A mai nap az érkezésé volt, a szállodában berendezkedés és pár óra emailváltás után íme egy kis instant képes ízelítő a ma délutánomról és az estémről:















Most megyek aludni, reggel konferencia, ráadásul itt 1 órával későbbre jár. Pedig el tudnám még nézegetni az ablakból a panorámát, a nyüzsgő forgalmat, holott már éjjel 1 óra van!

2014. szeptember 26., péntek

Utazom! :)

Egy kifacsart napon túl, ebédmentesen, de mindent elintézve megvan a repjegyem, az útlevél-rendelésem* (3 napos, nem 24 órás, meglesz ugyanis vasárnapra/hétfő reggelre), a szállásom, a konferencia-belépőm, a biztosításom! Jövő héten utazom, 3 napra ISZTAMBULBA! :)

Ennyit arról, hogy én főzőiskolába akartam menni, meg csajos estéket szervezni, meg a papírjaimat szanálni. Ehhez képest ez a hét túlórázásokkal telt, a hétvégén anyuval leszek, a jövő hét pedig így ripsz-ropsz eltelik. Igaz, csak egy félnapom/délutánom/estém lesz kicsit magamba szippantani Isztambul hangulatát, mert utána masszív 2 nap nemzetközi szakmai konferencia lesz (ezt is nagyon várom), és a 2. vége után rögtön jövök haza, de én így is nagyon örülök, hogy utazhatom!

Az előző munkahelyemen (8 évvel ezelőttig) volt, hogy 2 hetente utaztam, innen viszont még sosem mehettem üzleti útra, így persze, hogy hiányzik! Törökországban már voltam, nem is egyszer, de csak a déli tengerparton, így egy török útiszótárral azokból az időkből rendelkezem, a hétvége feladata pedig, hogy megnézzem, mit lehet pár óra alatt bejárni a Boszporusz partján! :)


Most addig is munka, még ma este is, a hétvégén is valamennyit, hogy nyugodt lehessek kint, és csak a még most nem ismert emailek tartalmára kelljen válaszolni, szervezkedni.

*: azért többen nem tudták, hogy Törökország csak jelölte magát EU tagnak, vagy már az. Páran le akartak ugyanis beszélni az útlevél készítéséről, majdnem megingattak, azért lecsekkoltam :)

2014. szeptember 25., csütörtök

Szállunk rendelkezésére?

Pár hete az ügyvezetőnk megkérdezte, lenne-e kedvem egy külföldi konferenciára menni, most októberben. Vissza is írtam neki szinte azonnal, hogy persze, én itthon is nagyon sokat inspirálódom ezekből, már ha kellően minőségiek az előadások. Egy bibi van, ez nem EU ország, és nekem 2 éve lejárt az útlevelem, ezért ha azt javasolja, menjek, akkor írja meg, mikor lesz, és úgy intézem. Aztán egy csomó projekt az ő figyelmét és az enyémet is elterelte, nem is találkoztunk, de ma felvetette újra. Mondtam neki, hogy én rákerestem egy ottani esélyes konferenciára, és az október legelején van, azaz jövő héten, a honlapján pedig azóta SOLD OUT van, erről lenne szó? Mondta, hogy most nem találja a levelüket, de szinte biztos, ez az, kérdezzük meg az egyik releváns kollégámat, hát ő igazolta is, bizony ez az. Mielőtt elvetettük volna, hogy már késő, észrevettem, van egy "Waiting list" funkciógomb a weboldalukon, hát klikkeltem, kitöltöttem pár adatot, és SEND. És láss csodát, 10 percre rá kaptam egy emailt, hogy elfogadták a kérelmem, van 24 órám, hogy regisztráljak, utána visszavonják. Úgyhogy szóltam gyorsan a főnökömnek, hogy kaptam egy "GOOD NEWS" emailt a szervezőktől, mi legyen akkor? Gyorsan megkérte az asszisztensét, nézzen nekem repjegyet, ha van, akkor holnap délutánig elindítom a foglalást a konferenciára is. Szeptember 30 - október 3 lenne az intervallum.

Amikor először felvetette pár hete, pont a műtét környékén, akkor kint szerettem volna maradni hétvégére is, sőt, saját költségen kértem volna Sz-t vagy egy barátnőmet, jöjjön utánam, és maradjunk ott, barangoljunk ott egy nagyot, mert nagyon sok látnivalóval bír ez a nagyváros. De azt hiszem, ilyen későn örülök, ha egyedül is kijutok, és csak azokra a napokra, az előtte, utána való napokon való érkezéssel, már ebben a last minute szituban nem tudom, tudnánk-e kavarni a repjeggyel, Sz. már biztos, nem tudna jönni, mert aznap vezet haza Németországból, késő este, 2 napra oda-vissza pont nem éri meg jönni, mert ugyan nem tengerentúl, de nincs közel sem annyira, hogy optimális repülőjáratokat fogjunk ki most így pár nappal előtte. Meglátjuk.

Remélem, holnap már intézhetem a 24 órás sürgősségű útlevelet, ami ilyen esetben 39 000 Ft felárú. Azt hiszem, a Visegrádi utcai hivatal ebben talán a legspécibb, most nem merek már más, kerületi okmányirodákban kísérletezni. De ennyire nem is szaladok előre, derüljön ki, egyátalán el tudok-e repülni. Kell az új inger, legyen az új ország, szakmai benyomás, ráadásul imádom azt az országot, bár még ebben a városban nem jártam, de remélem, most mehetek! Ez most kicsit fel-/bepörgetett :)


Sz. is jól van, eddig naponta változtatta a helyét, vezetett többszáz kilométert a tárgyalásai között, most már a belga határnál "állomásozik", és marad ott egész hétvégére is. Szerencsére ott van normálisabb wifi, az eddigi helyein ugyanis elég gyatra minőségű volt, még az adatforgalmi minőség is, a 3G lefedettség elég gyenge végig az úton. Érdekes, hogy ebben mi jobbak vagyunk. De azért minden nap, ha pixelesen is, láttuk egymást a kamerán keresztül, ma este kifejezetten élesen :) Ma tudtunk kicsit hosszabban beszélgetni (tegnap vicces volt, hogy egy megnyúlt szalagos magnóról hallanám a hangját, és kb 2 mondattal később vettük észre a másik reakcióját)

Ha elutazom, egy napon fogunk hazaérkezni :)

De ha utazom, ha nem, másnap (4 nap csúszással ugyan), megünnepeljük az 5 éves évfordulónkat is!

Ősz

Hiányzik a kismamaság. Ha már nem lehet, hiányzik a sport. Meg egy kád forró fürdő. És a méhem újraműködése is. Fájdogál, elmúlik, majd megint rákezd, úgy, ahogy legutóbb, amikor a műtét után pár héttel és pár hónapig végig gyulladásban volt. Tegnap ezért bevettem a Sumamedet, de még nem hatott.

Július eleje óta nem sportolhattam. Előtte futottam, hegyekben kirándultunk, kaptam a GH-t, sokkal fittebb voltam. Nem híztam, de érzem, hogy nem vagyok fizikailag elég energikus. Lehet, hogy a még hátralévő tiltott 1 hónapot nem bírom ki, és lájtosan valamit sportolni fogok. És ma este elkezdem a GH-t is. Megérkezett, bár azért a patikát megcincálta a TB, ellenőrizték őket a receptjeim miatt. Nem találtak hibát, nem is értem, miért a patikát ellenőrzik, egyszerűbb lenne a TB számomat, ahol 23 éve ugyanezen gyógyszerek vagy azok elődjei a histrorikus adataim között szerepelhetnek.

Egyedül töltöm az estéket, de majdnem 8-ig dolgozom az irodában, és még csak nem is egyedül. Ma is 2 kolléganőm még bent maradt, mikor eljöttem. Fáradt vagyok, álmos, pedig jókat alszom. Fázom, hideg van, 3 pulcsiban és 2 nadrágban úgy ahogy nem fázom a lakásban, szombatig ilyenkor pedig még 2 ablak is nyitva volt egész nap. Kicsit korai ez a hideg, remélem, kicsit még visszatér az őszi langyosság, az időjárás ne siessen már annyira. De azért persze helló ősz, én szeretlek így is. Friss a levegő, színesednek a fák. Csak kissé melankolikussá tesz most ez az évszak.

2014. szeptember 23., kedd

Kineziológusnál

A műtét óta megélt hangulati skálámon pont egy relatív jó hangulatú napomon voltam a kineziológusnál. Bár a GPS-em a címet egy háztömbbel odébb rakta, így 7 perces csúszásban voltam, mikor felhívott a kineziológus, nem szerencsés, hogy kések, mert "oldásban" leszek, mikor majd jön a következő páciens. Igaza volt, de a mostani munkahelyi pörgésben nem tudtam időben elindulni, ha a GPS nem tévedett volna, pont meg is érkeztem volna. Mégis, ez a kezdet nem volt elsőre túl kellemes, sőt, le is akartam mondani, kérdeztem, maradjak-e egyátalán. Maradtam, maradhattam, de azért nyeltem a könnyeim, pedig nem volt min megbántódnom.

A hölgy kb velem egyidős, 5 éves kislánnyal rendelkező anyuka, és amúgy külsőre picit az én karakterem: zöld szemek, hasonló smink, hosszabb sötétbarna haj, barna-pasztell színkombinációjú öltözet. Amikor leültünk egymással szemben már elillant a kezdeti rossz érzet benne is, bennem is. Az első feladat az volt, hogy meg kellett fogalmaznom, miért vagyok itt, mire szeretnék választ. Elmondtam, hogy már voltam kb 6-7 éve kineziológusnál, előzőleg 18 évesen agykontrollon, köztes években pszichológusnál, járok talpreflexológiára, masszázsra (amikor lehet), szóval az alternatív lelki-testi gyógyászat bizonyos irányzataiban hiszek, és van, amit nem értek, miként működik - ilyen a kineziológia is - de tudom, mert én is, ismerőseim is tapasztalták jótékony hatását. Már régen nem voltam lelki feltöltődésen, és azóta pár kudarcot megélt a lelkem, mint hagymahéjak rakódnak, és ha jól is tudom kezelni, azért nem tudnak ezek nyomtalanul eltűnni. És most vagyok olyan élethelyzetben, hogy jót tenne egy feldolgozást elősegítő kezelés, ami a jövőmet is pozitív irányba befolyásolhatja. Elmeséltem a párkeresési éveimet, milyen nehéz évek voltak azok, az alapbetegségem előzményeivel. Említettem azt is, hogy pl. a munkámban mindig megvolt a flow, sosem kellett tíz körömmel küzdeni az elfogadtatásomért, és munka nélkül sem voltam sokáig, mindig volt új lehetőség, amikor változtatni akartam. Végül - ha jóval később is, mint szerettem volna - lett minőségi párkapcsolatom is, melyben boldog vagyok. Az egyetlen konkrétan megfogalmazható, de nagy és életünket meghatározó problémám, hogy a babaprojektet én magamban úgy állítottam be a kezdet kezdetén - mint ahogy e blog kezdő bemutatkozó soraiban is olvasható - hogy apró lépésenként haladunk benne, és ugyan mindig tovább jutunk, de csalódunk is közben, és fájdalommal teli, de én mindig megújult reményekkel megyek tovább, mert hiszek a sikerben, de valami távolabbi dolognak képzelem ilyenkor el. Szeretnék ebből az önmagam által is felállított korlátból kitörni, hogy erősebben merjek hinni nem a kis lépésekben, hanem a végeredményben! Mert a kis lépések mindig egyre nagyobb kudarcot eredményeztek, és próbára tesz bennünket nem a sok semmi/negatív tesz, hanem a többször megízlelt, de átmeneti és törékeny siker, öröm. Pl. elsőként az első stimulációm során már azt megkönnyeztem örömömben, hogy 3 petelány felébredt. Nekem ez akkora csoda volt, hogy több mint 20 év alvó állapot után reagálnak a petefészkeim! És így tovább: 2 csíkos teszt, 1. UH, 1. szívhang... stb, míg nem épp, hogy a magzati szintig eljutottunk legutóbb, mikor el kellett búcsúzni tőle... Persze tudom, nem lelki vonulata, magyarázata van a dolgok alakulásának, de biztos vagyok benne, hogy a sok kis apró félelem, az egyre nagyobb fájdalmak és ezek után a csak alig merünk örülni "görcsös" állapot nem lehet jó hatással a szervezetem kémiai, biológiai folyamataira. Nem hiába esnek spontán teherbe azok, akiknek van némi esélye pl. nyaraláskor, amikor minden idegszálukat lekapcsolják a napi rutinról, stresszforrásról. Mivel ez nálam esélytelen, hát esélyt adok az alternatív és itthon alkalmazható blokkoldásnak, feloldódásnak, az alapvető ösztönös gondolkodásom jobbá, lazábbá tételére, amiben a kineziológia* tud segíteni (az én hitem szerint - saját és barátnői tapasztalatok alapján).

Elsőként a születési dátumom alapján megnéztük, milyen típus vagyok. Az ún. 6-os típus vagyok, ami egyébként maga a kineziológus is, akiről a fenti gondolataim során tett kis hozzáfűzéseiből kiderült, tudja miről beszélek, nekik sem egyszerűen jött a most már 5 éves kislánya... Az is kiderült, hogy a karmám a család, az anyaság...

A "vizsgálat" során többször mindkét karomat fel kellett tartani, és azok le-felmozgatásával, egyes pontokon ujjával történő nyomással figyelte az izomreakcióimat, kérdéseket tett fel, melyekre ezekből kapott választ, nem nekem kellett verbálisan felelni. Felírt számokat, kikereste jelentéseiket, és azokra oldott. Ezek pl. a következők voltak (nem kaptam meg a papírom, amire jegyzetelte a kódokat és adataimat, így amire emlékszem):

  • elsőként kijött az, hogy az apai ágamon az 5. generációban történt valami, ami apáról fiúra ment tovább, mégpedig kishitűséget, szeretetlenséget eredményezett, mely ilyen lelki problémával rendelkezőknél gyakran inzulinproblémában szomatizálódik. Hurrá, egy problémára rátapintottunk, bár szkeptikusok biztos azt gondolják, hogy ez kb mindenkire vagy legalábbis sokakra "ráhúzható" probléma. Mindenesetre itt még messzi voltunk tőlem, és én feltétel nélkül mégis elfogadtam, amit mondott. Az apai ágban biztos voltam, az előző kineziológus is ezt mondta, és a gyakorlati tapasztalatom is az, hogy ezen a rokoni ágon vannak, voltak feldolgozatlan és nem teljesen tiszta lelki súlyok. Én gyerekkoromban elég kishitű tudtam lenni, nagyon sokáig. "Nekem úgysem sikerülhet" vagy "nem merek megszólalni" - alap hozzáállással. Pedig csodás körülmények között nőttem fel, utólag látom igazán, álom-gyerekkorom volt. Kár, hogy gyerekként az ember mindenfélét képes fantáziálni, ami nem segíti a kis lelki fejlődését.
  • A következő lépés minden egyes blokk kiderülésénél az ahhoz tartozó rossz állítások felolvasása volt a feladat, miközben a kineziológus már mellettem állva a homlokomat és a tarkóm felett a fejemet fogta. A negatív állításokban egykori vagy jelenlegi önmagára ismerhet az ember, majd ezen állítások feloldó mondatai következtek, szintén hangos felolvasással.
  • Időben tovább haladva a 31-31,5 éves koromra mutatta ki a következő blokkot. Ezt az időszakot 2 szóval is jellemezte: változás, rendőrség. Hát igen. Ez volt az első igazán nagy szerelem ill. szakítás utáni időszak, ami ugyan már akkor 1 éve volt, de én javában még benne voltam lelkileg. Rendőrség? Na ja, 30 éves voltam, mikor ellopták a kocsimat, és kb 1-1,5 évig jártam miatta bíróságra, és kaptam a rendőrségi papírokat. Se párom, se korábbi kocsim. Bár megvolt az új autóm viszonylag gyorsan, de más márka, más szín - igen, ez az időszak változásokat/veszteségeket hozott az előző évekhez képest, nyomot hagytak a lelkemen sokáig.
  • A következő blokkot felmutató dátumom a közeljövőből már pontos dátum volt: 2014. szeptember 2. kedd volt. Próbáltam pontosan visszagondolni, mi is történt pont aznap, vajon előtte voltunk-e Sz. családjánál, melyik vizsgálati státuszban is voltunk 3 hete, még terhesen. Találgattam, de nem tudtam pontosan. Megkért, próbáljak visszagondolni, mi történt aznap. Mondtam, hogy sajnálom, olyan sokminden volt azóta, hogy fejből nem tudom pontosan visszaidézni, de meg tudom nézni, itt a blogomban! Így elővettem az addig eltett, lenémított telefonomat. Fura, mert pont erre nem gondoltam: ez volt a napja, amikor a SOTE-n megtudtuk, beteg a baba, és megkaptam az első genetikus szonográfusi véleményt a mihamarabbi terhességmegszakításra vonatkozólag. Basszus, ekkor már libabőrös voltam, hogy ok, lehet az előző, főleg a generációs blokkok során általános "találgatás", de ebbe így beletrafálni, hogy az én memóriámba sem égett bele a dátum...
  • Volt egy momentum, amikor ahogy a fejemet tartotta, akkor az egyik pozitív "mantránál" megjelent egy kép előttem, hogy ott vagyok, azon a széken egy későbbi időpontban, de már nagyon nagy hassal, majd a másodperc töredéke alatt ugrott az agyam, de még mindig ott voltam, már kisbabával a kezemben, épp aludt, és simiztem a fejét... Ahogy ez a gondolat átsuhant szélsebesen az agyamon, megállt a kineziológus, hogy hoppá, most úgy érzi, nem vagyok itt, valamire gondoltam, nagyon erősen érezte. Az arcomat nem láthatta, felettem állt, ahogy én ültem. Hát no comment.
  • Az utolsó blokk feloldása után a végén választ kaptunk arra is, hogy 8 hét múlva érdemes visszamennem, ez november közepe lesz. Gratulált, hogy el tudtam engedni babót, hogy nem ő volt a megfelelő számunkra, és érezte, mennyire szivacs módjára befogadó voltam az egész kezelésre. A végén megölelt, mint 6-os a 6-os egyéniséget :) De kár, hogy nem emlékszem, mi is ez a típus. Ha számmisztika, akkor ez jellemző ránk: belső intuíció, harmónia, szépség kifejezéseket találtam, no majd kíváncsiságból rákérdezek újra novemberben.
Nagyon mély, megnyugvó érzéssel jöttem el, ezt Sz. is érezte rajtam utána. Neki elmesélve mondta, ő nem merne egy ilyen kezelésre elmenni. Nem keresem a dolgok racionalitását, nem feltétlenül akarom megérteni e tudomány módszereit, de azt érzem, jót tesz, és igazolt sarokpontokat az életemben. Hiszek abban, hogy sajnos ezek be tudnak égni, és tudatalatt hatással lehetnek a jelenünkre. Ahogy abban is, hogy felmenőink blokkjai, traumái befolyásolták későbbi viselkedésüket, így azok hatással voltak a gyermekeikre, így "öröklődtek" tovább.

Szeretném ezeket kipucolni a lelkemből, és erősebb hittel újrakezdeni, és hinni, ezúttal sikerülni fog! Sz. még nem kész az újrakezdéshez, és mondta, hogy jó, hogy van ez a regenerálódó időszak, bár nem tudja, kész lesz-e rá újra. Az idegeinket túráztatták az egyes hetek történései, a félelmek, a részleges sikerek majd a kudarcok, ezeket most nem tudná újra megélni. Nem tudna most az ismerőseivel találkozni, mert nem akar őszintétlenül viselkedni, őszintén pedig nem akar erről senkivel beszélgetni. Nagyon elszomorít mindez, hogy én - a testem - ekkora fájdalmat okoz neki. De nem haragszom rá az érzéseiért, megértem, csak fáj. Ő a veszteségeket látta, tapasztalta velem, én viszont sokat utánaolvasva el tudom helyezni magam egy olyan koordináta-rendszerben, ahol a többi korábban vagy most küzdő sorstársam van, és ezek alapján merjek remélni, igenis fog sikerülni! Remélem Sz. is így fog majd érezni, amikor itt lesz az ideje, addigra az új munkájában is rutinosabban fog mozogni, kevesebb lesz talán a bizonytalansági faktor körülötte, talán a fájdalmunk is halványul. Ma reggel elbúcsúztunk egymástól, szorosan ölelkezve, és azóta már megérkezett Németországba. Az elmúlt napokban én elég érzékeny voltam, többször pityeregtem, hogy nem lesz itt velem közel 2 hétig. De szerencsére van Skype, és tudunk videótelefonálni egymással esténként. Addig is van annyi minden, amit én is tudok csinálni, szóval nem az unatkozástól félek, csak most a lelkem nyugodtabb, egészebb vele, mellette...



*Kineziológia, pl. az itteni leírás szerint: "A szó jelentése: kinézis = mozgás, logosz = tudomány. A mozgás (változás), az állandóan változó környezethez való alkalmazkodás az élet lényeges jellemzője. Ahol ez blokkolt, ott felborul az egyensúly, és erre testi-lelki problémák hívják fel a figyelmet. Ezeknek a blokkoknak a felderítését és oldását célozza meg a kineziológia. Az információszerzés eszköze az izomtesztelés, melynek hátterében tudományosan kidolgozott módszer áll, a 70-es években manuálterapeuták fejlesztették ki. Az egyensúly helyreállítására pedig több száz féle korrekcióból választ a kineziológus - szintén az izomtesztelés segítségével. Ezek a gyakorlatok rendkívül hatékonyak, számtalan egyéb tudás integrálásával jöttek létre."

2014. szeptember 20., szombat

Változások(k) hete

A hetünk úgy elillant, hogy kedd óta egy szót sem tudtam itt írni, csak mások blogjának olvasására voltam "kalibrálva".

Szerdán délután volt egy nagy céges megbeszélés, arra készültünk, közben 2 szokásos havi határidő is erre a hétre tevődött. Ráadásul ez a hét munkailag csak 4 napos volt, minden teendőt ebbe kellett sűríteni, mert pénteken CSR csapatépítő óvoda festésre mentek a kollégák Érdre, ahova én a még meglévő hektikus méhfájásom és vérzésem miatt nem mentem, ill. erre a napra kaptam az új Bel2-es időpontomat is, hogy felirathassam a júniusban abbahagyott növekedési hormonra az új receptemet. Szerdán kineziológusnál jártam, ami nagyon jó volt, és időközben hazalátogatott egy barátnőm Prágából, így csütörtökön este még 5-en barátnők ötyéztünk is. Én csak rövidebben, mert a munkahelyi pörgés miatt nem tudtam eléggé időben indulni ahhoz képest, milyen dugók voltak a belváros felé. A desszertrendelés előtt pedig el kellett jönnöm, mert Sz-nak balesete volt, és nem volt elég betétlap náluk, így felpattantam, a lányokat ott kellett hagyjam. Sz. mikor felhívott, megnyugtatva mondta el mi történt, de akkor is rosszul hangzott: 2 autó, 1 motoros, mentő, rendőrök. Szerencsére személyi sérülés nem történt, és álló helyzetből keletkezett a baleset, de akkor is. Ráadásul Sz. volt a hibás. No pont ettől félek, hogy kb 3000 km-es út előtt áll, és ilyen fáradtan és munkájára koncentráltan a való világot kevésbé reálisan méri esetleg fel. 2 sávos úton állt, előtte motoros, az ő sávjában lévő lámpát betakarta egy lámpaoszlop. Ezért a jobb sáv lámpáját nézte, ahol a jobbra kanyarodóknak lett hamarabb zöld. Igaz, hogy nem teli zöld, hanem nyíl, de reflexszerűen ő elindult rá. Neki az előtte álló motorosnak, akit feldöntött, át a másik sávba, ahol már haladtak a jobbra tartók, ott rá egy másik autó tetejére. Szerencsére senkinek sem lett baja, a járművek is relatív kicsit sérültek, leginkább a kismotor. Mindenki nagyon rendes volt, és nyugodt hangulatban töltötték a papírokat, mikor megérkeztem. Mivel csak A és B jármű van egy betétlapon, a C jármű helyett egy másik A és B jármű viszonylataként kellett regisztrálni a történteket és az adatokat, ehhez vittem az új papírt. Egy grillcsirkés volt a sarkon, az ő asztalát vettük körbe, persze hagyva a falatozó embereket is azért. Mentőt kötelező ilyenkor hívni, ha fennáll a személyi sérülés esélye. Nem kellett, mert pont jött egy szemből, aki észrevette a történteket. Ugyanilyen okból kell rendőrt is hívni, hiába ismerte el Sz, ő a hibás, és nem kellett igazságot tenniük. Közben a sarkon lévő egyik házhoz szirénázó tűzoltók is jöttek, akik a rendőröktől kölcsön mobilt is kértek, szóval volt fennforgás ezen a csütörtök késői órában. Sz-al itthon beszélgettünk, hogy ez nem vicc, és nem mindegy, hogy tudatosan inkább a munka rovására szakítson időt magának regenerálódásra, mert mi van, ha pl. 130 km/h-val majd a német autópályán néz be valamit mást vagy magát kitéve egy balesetnek, ami örök nyomot hagyhat máson vagy rajta! Persze ez evidens volt eddig is, de nem érezte reálisnak, hogy történhet baj. Én tudom, mert én már voltam ilyen szituban, akkor ütköztem kamionnal. Nem húsz- vagy harminc éves korúak reakcióidejével bírunk mi már, ha le vagyunk strapálva alváshiány és stressz miatt. Jól vezet, és soha nem okozott még balesetet, de ez az itthoni kisebb precedens remélem, nyomatékosította benne, hogy a külvilágra is koncentrálnia kell még jobban.

Másnap szerencsére az addig több megtervezett, de pár ügyfél által mégis lemondott megbeszélések helyett végülis szerzett újakat, így nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, örülök ennek, mert a hétvége is pihentetőbb, jobban tud aludni is. Sajnos ilyen ügyfélszituk vannak, már én is mondtam le találkozót 1 nappal előtte, mert valami égetőbb közbejött, csak nem mindegy, hogy hol történik ez, mert itthon mindenki szépen bemegy akkor az irodájába, vagy más ügyfelet szerez arra az időpontra, és szépen este hazamegy a lakására. Sz-nek viszont 1-2 naponta más városban lesz szállása, találkozója, az egészet láncreakcióként tudja borítani, ha mondjuk egy városban az a 2-3 ügyfél mégsem ér rá: új vevők, ha nem abban a városban, akkor máshol, akkor borul a szállás, esetleg a következő állomás helyszíne, időpontja, szóval nem könnyű. De majd kialakul ez, tudom, és ő is biztos benne. Csak a kezdet ilyen nehéz. Ha már legalább 1x találkozik velük, akkor nagyobb lesz a bizalom, és talán kevésbé könnyen mondanak neki nemet, ha tudják, ezzel mekkora kényelmetlenséget okozhatnak.

Visszatérve a többi napomra. A kineziológus majd egy külön bejegyzést érdemel, azóta a hangulatom konstans jobb, és nem volt mélyrepülés. Egyet kivéve. Pénteken tudtam meg, Gláz profnő elbúcsúzik, végleg, befejezi a praxisát :'( Ő szívesen maradna pedig, de hát érthető, 88 éves. Így miután bejutottam Szűcs doktornőhöz, aki a GH receptet adta, említette, kérjek egy búcsúidőpontot a profnőhöz, mert egyrészt meg kell beszélnem vele, ő kihez javasol átigazolni*, másrészt azért, hogy mindenképp tudjak még vele találkozni. Már a könnyeimmel küszködve jöttem ki... Október 8-án mehetek hozzá. Addigra szeretnék neki valami maradandót kitalálni. Lesznek benne leírt gondolatok, egy vagy több fotó, ez biztos. Lesz valami kis emléktárgy is, de még nem tudom, mi pontosan. Kicsi méretűre gondolnék, mert rengeteg pácienstől, kollégától lehet/van/lesz neki sok-sok ajándéka. Azért lesznek leírt gondolatok, és nem csak szóban elmondottak, mert biztos, hogy nem fogom kibírni sírás nélkül... 23 éve járok hozzá, 3 havonta. És akármennyire is már nehéz neki a koncentráció, ő olyan, mintha a nagymamám lenne, több, mint az orvosom. Tudtam, hogy eljön ez a nap, csak lehet, most kicsit sok a változás rövid időn belül körülöttem. Ugyanakkor neki így lesz jobb, legyenek még pihenős évei!

Tegnap a Sote Bel2 után egy barátnőmmel ebédeltem, a főként hétköznap nyitvatartó Olimpiában. Ismét mennyei finomat ettünk itt, annyira kár, hogy hétvégén ebédkor nincsen nyitva, bár akkor lehet, sokszor ott ennénk :) Mindig teltház van, és foglalni kell előre. Michelin csillagot érdemelne. A. barátnőmmel ugyan röviden, de mint mindig, most is nagyon jót beszélgettünk, főként a kineziológus tapasztalatainkról. Nemsokára folytatjuk!

A regenerálódásom testileg jó ütemben halad egyébként. Már alig pecsételek, a hasam kevesebbet és kisebb intenzitással fáj, azt hittem sokkal tovább lesz kismama érzetem. Ez segít lelkileg is, hogy a testem ilyen gyors**. A fejem 3 napig fájt, a kineziológus után kezdődött, így nem tudtam attól vagy már a hormonhiánytól lehet, így megpróbáltam kibírni gyógyszer nélkül, sikerült, mára elmúlt.

*én tudom, hogy Szűcs doktornőhöz, és ő is szívesen átvenne, ezt megbeszéltük.
**az első missed ab után érdekes módon tovább tartottak a korábbi állapot tünetei.

2014. szeptember 16., kedd

Külföldi ingázás

Tegnapi törékenységem oka nem csak a babóval történtek miatt volt. Hamarosan elindul Sz. új munkahelyének területi része, azaz időszakonként hetekre elmegy itthonról. 2 hónap alatt megteremtette a jogi, szakmai, adminisztratív alapokat hozzá, és most irány a terület, a piac, ami egész Németország. Hétfőn hajnalban indul, és ott lesz közel 2 hétig. Majd hazajön kicsit, utána visszamegy. Ezt tudtuk, köszönjük magyar kormány, hogy nem tud a szektorában itthon megfelelő körülmények között dolgozni, ugyanakkor pont most nekem sem jó ennyi időre egyedül maradni, izgulni érte. Természetesen nagyon büszke vagyok rá, mert szakmailag is ügyes, ráadásul úgy, hogy közben nonstop angolul és németül beszél, szervez, és egy olyan nemzetközi csapatban dolgozik, ahol szinte mindenki más országból való itt a bp-i irodában, és azért is, hogy csakis rajta múlik a germán piacra lépésük sikeressége. Ugyanakkor izgulok, hogy a majd a napi 3-4 tárgyalás után a 2-300 km-es autóvezetések mennyire fogják lefárasztani, mennyire fog tudni aludni, regenerálódni, és mindezt egy őszbe, télbe hajló időszakban, utakon.

Tudom, mivel fogom ezeket a 2 heteket tölteni, ettől nem félek, vannak elmaradásaim, pl. 5 évnél régebbi papírok kiszanálása, varrás, barátnők, október végétől sport, stb, de akkor is, nagyon fog hiányozni! Mi 5 éve max 2-3 napot voltunk egymástól külön, azt is egyszer egy évben, Szenteste előtt, után, amikor a szüleinknél vagyunk különböző vidéki városban, de akkor nem aggódtam érte, pusztán nagyon hiányzott, és láttuk egymást pár napon belül. Ez most más, új életritmusunk lesz, kicsit szinglilétre/távkapcsolatra fog hasonlítani, részemről teli aggodalommal. Jó lenne, ha a személyes tárgyalások száma idővel csökkenne, ha egyre több munkát itthonról is tudna majd intézni, de van kb 1000-1200 prospect ügyfele, egy darabig (évekig) el fog tartani a kapcsolatot kiépíteni, és sikeres üzletet kötni velük. Hát igen, egy kicsit nagyobb ország lett a területe. Most itt alszik mellettem, és már annyira hiányzik! Nem annyira örül az aggodalmamnak, nem a frontra megy egy háborúba hónapokra, évekre, és persze, megértem, hogy nem túl inspiráló így itthon hagynia engem, ezért igyekszem nem összeomlani előtte.

Ezt tudtuk, de most itt van a küszöbön ez az új életformánk, és a történtek után ez most nekem nehezebb. De remélem, megtérül a rengeteg befektetett energia, idő, nélkülözés. És remélem azt is, hogy majd februárban tudunk úgy időzíteni, hogy a stimulacióm után itthon lesz éppen, bár ez majd többnyire az ő szervezésén múlik.

Ma amúgy jobb napom volt, lelkileg. Testileg viszont sebfájdalmam lehet, szúr, olyan karcos érzetem van a méhemben, fájdogálnak a petefészkeim, és fogalmam sincs mi történik bennük, hogy a sárgatesthormonukra nincs most szükség, és karmesterük sincs egy következő utasításra. Remélem, ez a fájás nem gyulladás lesz, hanem csak a gyógyulás velejárója, azért ideje lassan kiváltanom a Sumamed-et.

2014. szeptember 15., hétfő

Törékeny

A hétvégén volt a hugim és az unokaöcsém szülinapi családi ünneplése is, amire mi nem mentünk el. Hugival beszélgettem ma reggel, invitált hozzájuk, hogy menjek el, amikor Sz. nem lesz itthon. De most úgy érzem, még nem megy. Pedig imádom az unokahugimat és az unokaöcsémet is, 8 és 6 évesek, de már akkor is, amikor hugival erről beszéltünk, elkezdtem derült égből sírni. Nagyon hiányoznak, szívesen meglátogatnám őket, de a lelkem, szívem annyira törékeny még, ha gyermek energiák vennének körül. Teljesen mindegy, kié. És ez nem irigység. Egyszerűen a gyermeki báj, a kis csicsergő hangjuk, ösztönös viselkedésük, bújásuk, nevetésük vagy épp zajos csivitelésük - teljesen mindegy, én lehet, kontrollálhatatlanul elbőgném magam, és nem tudnám nekik elmondani, miért. Ez pedig senkinek nem lenne jó. Ráadásul olyan antennáik vannak, hogy magam sem hinném el, mikre rá tudnak érezni. Legutóbb rákérdezett az unokaöcsém, hogy nekünk lesz gyerekünk? És jött, átölelte ő is, és a nővérkéje is a hasam. Pedig soha senki nem mondta nekik, sőt, pláne nem ilyen időzítéssel. (akkor még nem tudtuk, hogy gond lesz). Nem mondtuk meg nekik akkor sem, csak a "majd egyszer igen" választ kapták :) Az egyik legjobb barátnőmet sem tudtam még felhívni a műtét óta, mert kiszámíthatatlan a reakcióm.

Szilánkokra tud törni pillanatok alatt a lelkem. Pedig tegnap még arról írtam, milyen felszabadultan tudtunk Sz-al nevetni. Mániákus depressziósokra jellemző az ekkora hangulatingadozás, ugye nem vagyok az? :)

A minap együtt ebédeltem Zs. ügyfélbarátnőmmel. Neki 3 gyermeke van, és egy angyalka is volt az életében, egy down kóros bébi. Akkor hallott a Raffai féle egyik módszerről, hogy érdemes lerajzolni a babát, akár egy utolsó ultrahang alapján, és valahol eltemetni azt a rajzot. Ha elég erőt érzek hozzá, majd lehet, kipróbálom, de még azt hiszem, nem vagyok rá készen.

Lehet, hogy mivel ma jobban és szurkálóbban fáj a méhem, mint az elmúlt pár napban, lehet, hogy a hugi hangja, lehet, hogy a 3 terhes kolléganővel való találkozás a folyosón, nem tudom, ma/most így érzek. Lesz jobb is, tudom, még lehet, akár ma is...

2014. szeptember 14., vasárnap

Hétvégi ez+az

Ma reggel Sz. futással kezdte a napot, amire már nagyon régen vágyott. Gyakorlatilag július óta, amióta új munkahelye van, a sport teljesen háttérbe szorult, sőt, a túlórázásai miatt még az esti sétáinkra is alig van időnk, egyedül a reggeli súlyzózásai maradtak meg. A héten ugyan eljutott egy spinningre, de az elsőre nagyon kihajtotta belőle a szuszt, pedig távolról sem egy duci alkat:) Viszont a ma reggeli futás nagyon jót tett neki, jókedvű lett, sokat nevettünk, jóízűeket és rengeteget beszélgettünk, és délután közösen ki is takarítottunk. Olyan energiáink voltak, hogy még gardróbselejtezés is belefért, este pedig 3 év kihagyás után befestettem a hajamat, újra sötétbarna lettem, tipik női pszichológia: egy éles váltáskor vagy élethelyzet megváltozásakor KELL az új/régesrégi frizura! És még ezután sem álltam le, fürdőszoba pucolásba kezdtem. Mindehhez egyébként nagyban hozzájárult, hogy ma még főznünk sem kellett, mert a szüleim itt voltak pár napja, és gondoskodtak nekünk finom hazai ízekről :) És természetesen az is, hogy Sz. porszívózott, mint mindig, én pedig "csak" a keze alá dolgoztam.

Tegnap lassabban telt a napunk, eleve sokáig aludtunk, majd bementünk a belvárosba egy öltöny-nagykerbe, mert Sz. nemsokára közel 2 hétre Németországba megy, és szüksége van pár új ingre és öltönyre is. Ez utóbbiból sajnos ami slim fit szabású volt, az nem volt 100% gyapjúszálas, és fordítva, ami gyapjú volt, klasszikus/öreges vagy köpcös testalkatra volt, hát úgy állt rajta, mint tehénen a gatya, úgyhogy eljöttünk. Apropó tehén, a belvárosból kifelé az M3-as felé mentünk,  a Vajdahunyad vára körül épp egy szürkemarha fesztivál volt, úristen, némelyik példány milyen óriási volt! Pedig gyerekoromban állatkert mellett nőttem fel, ahol voltak magyar szürkék, de vagy kisebbek voltak, vagy már régen láttam őket, de kisebbekre emlékszem. Néha hiányzik az állatkert amúgy. Még manapság is, ha a szüleimnél töltjük a hétvégét, nekem annyira természetes, hogy oroszlánbőgésre ébredünk, hogy rikoltoztak a pávák vagy valamelyik majomcsalád, és így indul a nap. Ugyanez volt este, mikor sétáltattam életem legviccesebb kutyáját, Billt, a dalmatánkat. Néha ő is annyira hiányzik... Sokat lófráltunk kettesben a közeli erdőben.

Visszatérve a jelenbe: az öltönytémát nem vetettük el, Sz-t rábeszéltem, menjünk inkább ki abba a gödöllői nagykerbe, ahova kb 10 éve jár, csak sajnos nem megy túl jól nekik, és egyre kevesebb új modellt varrnak, de mivel olasz a tulaj, még mindig ezerszer jobb és fiatalosabb modellek vannak ott, és 100% gyapjúból, gyönyörű varrásminőségben. Amiért nem oda mentünk elsőre, annak az volt az oka, hogy Sz. méretében legutóbb már nem találtunk megfelelőt. De vettünk kettőt, és ugyan picit hosszabbak a zakók, ezért kicsit át kell majd alakítani őket, de Sz-nak egy fantasztikus szabója is van, és így ugyan hosszadalmasabb és drágább lesz a végeredmény, de örömmel fogja felvenni.

Olyan jó most (is) együtt! Nagyon fog hiányozni, amikor majd elindul a havi külföldi verkli neki. Persze már előre tudom, mi mindennel fogom tölteni az egyedüli estéket, hétvégéket, ami most el-/kimarad az életemből, de mégis, 5 éve mi nem igazán voltunk még egymás nélkül. Még el sem tudom képzelni :/ Nagyon szeretem :)

2014. szeptember 13., szombat

Feltöltődő nap

Tegnap egy egész napos külső megbeszélése volt az osztályunknak, a jövő évet tervezzük, mindannyian készültünk előre, bár elég erős és kapkodásra kényszerítő hét van mögöttünk. De muszáj, mert a főnökünk októbertől szülési szabadságra megy, és addigra az interim vezetőnknek is fel kell zárkóznia a temérdek infóval, projekttel. Nekünk is nagyon hasznos olykor hátralépni a napi rutinból és a globálisan az irányt, célokat felfrissíteni magunkban, mert egy folyton változó környezet nem mindig engedi a sablon/rutin megoldásokat sokáig működni, kreatív oldalunkat ébren tartani pedig lehetetlen a "szalag" mellett. Hosszú nap volt, mégsem fáradtunk el, inspiráltuk egymást, jó volt figyelni, odafigyelni zavaró tényezők, hívások, emailek nélkül. Ilyenkor kicsit újrarendeződnek bennünk az energiák, és mégha szakmai napról is van szó, érezhető, a lelkünk is felfrissül. Ehhez persze kell az is, hogy jó a mi kis csipetcsapatunk :)

A nap nem szokványosan indult. Gumicsizma, esőkabát, ernyő, vízhatlan táskák - ebben a menetfelszerelésben indultam el itthonról a monszun erejű esőben. Az irodaparkolónk egy részét üresen hagyták, mert nem tudtak volna a bokáig érő vízbe kiszállni az emberek, ez volt most az én szerencsém, a gumicsizmámnak köszönhetően nem mérföldekkel arrébb kellett megállnom.

Beszaladtam az irodába 1 órával hamarabb a laptopommal, az előző este 9-ig írt prezimet kinyomtattam, majd irány a közeli külső helyszín, egy golfpálya konferenciaterme. Ömlő esőben és felhős időben semmit nem láttam a greenekből, de ebédidőben kisütött a nap, és olyan jó volt a többiekhez képest számomra mást jelentő pályák egy részére rálátni, annyira hiányozni kezdett a bag-em, a felszerelésem, az, hogy felmehessek a pályára játszani. Persze ez még min 5 hétig tilos sajnos. Ha már veszteség ért, olyan jó lenne pedig, ha azonnal azt csinálhatnám, amihez kedvem szottyan... De türelmes leszek természetesen. Visszatérve a megbeszélésünkre már vissza is tértem gondolatban a golfról a munkára, és továbbra is jól esett, feltöltött. Csak a degeszre jól lakott hasunk volt kezdetben kicsit kényelmetlen, érdekes, hogy ettől picit meg is fájdult a méhem. Óvatosan kell azért ennem, ezért is. A méhem amúgy szépen regenerálódhat, már alig van pecsételés. A mellem hihetetlen, már alig fáj. Mérete még ugyanaz, de ma volt először, hogy simán elaludtam hason, nem szúr sem elölről, sem oldalról. Gyanítom, a klímaxos állapot hamarabb bekopogtat, mint dr G gondolta. A szemem alja - hiába aludtam ki magam - már sötét, tipikus ösztrogénhiányos tünetem szokott lenni. A vérnyomásom még alacsony (112/63 volt este P76 melett), de ebben már nem tudom követni magam, a súlycsökkenés óta nem is volt magas, csak egyszer, a nekem normális 130/80 körüli érték gondolom valamikor visszatér.

A méhem üres érzete - ébredésekkor főként - elszomorít. Hozzászoktam, hogy kismama voltam, és most nehéz még testtudatilag is a váltás. Úgyhogy minél több új belső-külső ingerre van szükségem, hogy lezárhassam ezt az életszakaszunkat. Kezdetnek vettem tegnap egy csokor rózsát az Aldiban, hogy egy kis új színfolt legyen ebben a szürke időben a lakásunkban...


2014. szeptember 11., csütörtök

A műtét napja

Tegnap elérkezett a búcsú napja. Reggel 7-re odaértem, olajozottan haladt a taxi a városon át. Kb 9-re sikerült a papírokat elindítani, és felhelyezte dr G a laminriát. Ezúttal alig éreztem, mind a felhelyezést, mind utána a hatását, alig fájt a hasam. Rá is kérdeztem a műtőben, ugye biztos kitágult a méhszájam, mert alig érzem. Az egyik hölgy (nem tudom, nővér vagy pl. anesztes) mondta, ne aggódjak, mert ez kíméletes, ez normális. De akkor előzőleg 2 alkalommal nem ez volt, miért fájt mégis nagyon? Lehet, hogy azért, mert "hozzászoktam", vagy azért, mert az egész méhem sokkal nagyobb, és ebben az állapotban kevésbé érzékeny, de ezt már csak én találgatom. A műtőből egyébként 12h-kor szóltak nekem a szobai telefonon, hogy 10 perc múlva mehetek. Nem először vagyok kórházban, ezúttal itthon hagytam a papucsomat, így zokniban csoszogtam ki, a szerencsére kb 20 méterre lévő műtőhöz, ott pedig felültem egy üres hordágyra, kb 1 percre, mert már mehettem is.

Amikor az előtérben előkészítettek, bent még folyt egy műtét,vagy annak utolsó fázisa, nyitott volt a műtőajtó. De szerencsére semmit nem láttam, mert kontaktlencse/szemüveg nélkül voltam (bár mindig csak a kivehető protkóra és piercingre kérdeznek rá).

Dr G is megérkezett, miközben a vérnyomásom mérték, közben bekötötték a branült, még a rezidens ellenőrizte a vércsoportomat és rákérdezett, hogy van-e gyógyszerre, jódra/betadinra allergiám. Közben beszélgettünk dr G-vel, hogy nem tudom, hogy lesz ideje a műtét után, de egyrészt szeretnék egy Sumamed receptet, megelőzendő a méhgyulladást, ami legutóbb hónapokkal elcsúsztatta az újrakezdésemet, ill. érdeklődtem, mikor kezdhetem a fogamzásgátlót, hogy legyen ciklusom. Sajnos ez utóbbit 6 hétig nem szabad, mert a méh regenerálódásának idejére trombózis-veszély állna fenn. Így míg normális hormonrendszerű nőknél az első ciklus kb akkorra meg szokott jönni, én csak akkor kezdhetem el a 4 hét múlvára ciklust hozó Trisequenst, ha a 6 hetes kontroll rendben lesz. Hát ezért van az, hogy nekem az újrakezdés mindig hosszabb. Ha jól számolom, és ha nem lesz semmi gond, akkor október végére esik az első ciklusom, a 3. pedig január végére. Tehát egy februári lombik az első esélyes időszakunk.

Rettenetesen fáztam a műtőasztalon, szerencsére betakartak. Ott már nem tudtam a babóra koncentrálni, de tegnap este, az éjszaka, reggel folyamatosan "kapcsolatban" voltam vele. De teljesen kiürült lelkiállapotban. Nem volt munka, ami elterelné a figyelmem. A mély szomorúság keserű nihilként telepedett rám. A műtét nagyon gyors volt, már elkezdtek altatni, mikor észrevették, a jobb karom nincs leszíjazva, én mondtam, hogy én most már mindjárt alszom, de tartom a kezem, és snitt, a következő pillanat már az, amikor nyílik a műtőajtó, és toltak ki a folyosóra. Megkérdeztem, mennyi idő volt, állítólag 7-8 perc volt az egész. Áttett a srác az ágyra, éreztem, vérzem nagyon. Küldtem pár sms-t, és akkor előtört belőlem a szomorúság mélyebb bugyra: félórán át sírtam, és sírtam, mígnem elfogytak a zsebkendőim. A méhem megüresedett, nagyon nagy a különbség, most érzem csak igazán, fizikailag is mit jelentett, mit éreztem, amíg ott volt a kis lakója... A lelki kötődést pedig, ami 12 hét alatt kialakul, már nem is szeretném részletezni.

4-kor hagyhattam volna el a klinikát, de annak ellenére, hogy az itthonról hozott szendvicseimet, gyümölcseimet mind megettem (érdekes, délelőtt egyátalán nem éreztem éhséget, pedig előző este ehettem, ihattam utoljára), mégis nagyon megszédültem és hányingerem volt, így visszafeküdtem egy órára. Hullámzik a fizikai állapotom. Van, amikor úgy érzem, mintha semmi sem történt volna, ott folytatja a testem, ahol terhesség előtt volt, van, amikor azért szédelgek, hisz' még vérzem is. Szóval jobb azért az óvatosság.

Míg visszafeküdtem, visszatért az egyik szobatársam, aki nem volt ott délelőtt. Ő is pityergett, addigra én nagyjából lenyugodtam. Érdeklődtem, mi a baj. És meghallva a történetét konstatáltam, hogy még a történtek után is én a szerencse lánya vagyok! Ő is 41 éves, mint én, szintén közgazdász. Neki a jelenlegi a 2. terhessége, március elejére volt kiírva. A genetikai UH-ja rendben volt, a kombinált teszt viszont nem, utána nem emlékszem, milyen típusú kromoszómavizsgálat következett, de időközben 15 hetes terhes lett, mire a döntés megszületett, down-kór miatt meg kell szakítani a terhességet. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy nekünk hamarabb kiderült, és nem így, mint neki, a kritikus 12-13. héten túl született meg a döntés. Ráadásul a saját kórháza, saját orvosa nem végezhet 2. trimeszteri megszakítást, csak a SOTE Női 1 és Női 2 Pest megyében! Tudtam, hogy ekkor már meg kell szülni a bébit, de azért élesben hallani, miként zajlik ez, nem egy leányálom.

Sorry for TMI, aki nem szeretné tudni, ne olvassa tovább ezt a bekezdést! Kapott ő is lamináriát, felhelyeztek neki egy ballont, ami a magzatot folyamatosan leválasztja, és kapott oxitocint, hogy meginduljon a szülés/vetéltetés. Tegnap már 2. napja volt ott, és már be kellett volna indulnia, de mire eljöttem sem történt semmi, csak vérezgetett. Lelkileg nem tudja még elengedni, biztos ez is közrejátszik, és azért nagyon kegyetlen dolog éber állapotban megszülni egy arasznyi kisbabát... Ha ezen túl lesz, akkor azonnal átviszik a műtőbe, mert a méhlepényt már altatásban, kürettel távolítják el. Akinél kiderül, hogy gond van, irtó fontos emiatt az gyors és a még 12. hét előtti/alatti döntés, mert ez valami borzasztó lehet! :( Én ma léptem volna a 2. trimeszterbe. Így a drága babó, az 1. trimeszter utolsó napjáig volt velem...

A lánytól megtudtam (bár biztos a neten is olvasható, de nem néztem utána), hogy míg az előző terhességénél 37 évesen 1:többszáz volt a Down-kór előfordulási esélye, addig 40 évesen ez sajnos brutálisan megnő: 1:85-höz! Mindenki szüljön minél hamarabb, ne várjatok 40 éves korotokig! Ilyenkor jut eszembe a szinte feleslegesen eltöltött 1,5 év a SOTE AR osztályán, lényegi eredmény és nagyon sok előzetes szűrővizsgálat nélkül. De most már mindegy, előre kell nézni.

Mint terhességi tünet, már csak a melleim fájnak, gondolom, szépen lassan le fognak "apadni". A hasam persze még domborodik, de nincs már benne a huzavona. Tegnap dr G nagyon rendes, irtó lelkiismeretes, törődő volt, nem lelkileg, hanem szakmailag, mégis a maga higgadt és kedves módján: műtét után még kétszer bejött, ellenőrizte, mennyire vérzek, megbeszéltük, mikor és hova jelentkezzek be kontrollra, érdeklődött, a megemelt mellékvese hormonomat aznapra megbeszéltem-e a Bel2-vel, és miután a nővértől megtudta, hogy még szédelegtem, azt is megkérdezte, tart-e még, szóval ilyen műtős, ügyeletes nap közepette is nagyon figyelt rám. Már úgy szeretnék végre SZÜLNI is nála, egy egészséges babát! Remélem, jövőre így lesz...

2014. szeptember 10., szerda

2014. szeptember 9., kedd

Racionális-emocionális egyensúly krízis idején

Ma egy nagyon nyüzsgő napom volt, nemrég jöttem ki egy maratoni megbeszélésről, ami tömény volt, de inspiráló, és ilyenkor rájövök, még mindig mennyire szeretem a munkám, a kollégáim, ami és akik remekül karban tartották a mai hangulatomat. Sokkal jobban vagyok lelkileg, olykor magam is csodálkozom, hogy mennyire "hidegen" tudom már kezelni a kudarcot, ma úgy érzem, mintha missed ab-em vagy negatív tesztem lett volna, az érzelem háttérbe szorult, mert egyszerűen nem is akarom, hogy magával ragadjon, nincs is rá időm, mert lemaradok a projektjeimmel, ill. az a típus vagyok, hogy nem is segít a nonstop szomorkodás felépülni belőle. Ez nem jelenti azt, hogy érzéketlen lennék, de egyszerűen jobb, ha már nem személyesítem meg az egyébként időközben kb 6-7 cm körülre nőtt kisembert, jobb a lelkemnek, ha nem gondolok bele többet. Pedig rettenetesen letaglóz már 1 hete, ami történik, és biztos, hogy holnap a műtőasztalon altatás előtt és után még fogok sokat pityeregni. Mégis valami túlélő ösztön nem engedi, hogy magamba zuhanjak addig.


A terveim között amúgy nem csak a főzősuli szerepel. Már van időpontom egy kineziológushoz (hála A. barátnőmnek:), és családállításra is tervezek menni. Mindkettő régóta tervem volt, de nem szántam rá időt mostanában, és sokáig nem is tudtam, kihez érdemes, de most vannak új referenciáim. Azt hiszem, ezek segítenek majd igazán feldolgozni, végleg elengedni, és a jövőbe letisztultabb pszichés állapotban lépni, és nem csak feladatként nézni, ahogy eddig tettem, és ahogy most is képes vagyok hozzáállni. Jó, nyilvánvalóan a tapasztalások is kiváltották ezt a védőmechanizmust nálam, de ez azt is jelenti számomra, hogy nem adom fel!!!

Holnap remélem, ilyenkor már otthon leszek. Köszönöm a rám gondolást, a drukkokat!

2014. szeptember 8., hétfő

Feladat vs. lélek

Ma egész délelőtt a SOTE-n ültem, kb 1 órával később érkezett az orvos a genetikára, én kb 1 órával eleve hamarabb mentem, úgyhogy volt 2 órám, hogy asszimilálódjak. Először irtó rossz volt, megint jött az a lelki hányinger, amit múlt héten éreztem. Nem azért, mert a folyosón álló, ülő, áthaladó nők kb 90%-a terhes volt, hanem mert szembesítettek a szomorúságunkkal. De igyekeztem elterelni a figyelmem, amit napok óta amúgy is teszek, pl. újabb, nem babás/terhesedéssel kapcsolatos blogok olvasásával, mert nagyon jól esik, hogy kiragadnak a mi valóságunkból, és mintegy regény, feltöltenek.

Miután megjött a genetikus, a szükséges adminisztrációt letudtuk, és még vártuk a nyomtató reagálását, beszélgettünk egy kicsit a vértesztekről, ugyanis lesz egy újabb hamarosan. A Nifty-ről rossz véleménnyel van a szakma, nincs rendes utánkövetés, kevesebb kromoszómára szűr és kevesebb beolvasással, "read"-del, mint majd a hamarosan induló amerikai profibb vérteszt. Hát nem tudom, ez most egyelőre tárgytalan, majd remélem, jövő április-májusban elég lesz ezen dilemmáznunk...

Ezután átmentem az ambulanciára, amit lehetett, leadminisztráltunk előre. Mindent nem lehet, mert a felvételi lapomat, az összes gyógyszerrel, betegségekkel csak aznap reggel tölthetik ki. Reggel 7:30-ra megyek, éjféltől nem ehetek, ihatok - as usual. A nővérke aranyos szeretett volna lenni velem, és elkezdte nekem egy barátnője példáját mesélni, aki sok év AR után 43 évesen azt hitte, már klimaxol, pedig közben spontán teherbe esett, azóta 1 éves a kislánya. Kösz. Persze ezt nem mondtam neki cinikusan, de azért azt igen, hogy tucat ilyen sztorit ismerek, közvetlen ismerősökét is, de nálam mégis hogy a francba agyalapi mirigy nélkül? Utálom, hogy ezt még egy egészségügyisnek is magyarázni kelljen... Ill. jó, ez nincs rám írva, de az felháborít, hogy fel sem tételezi, esetleg nem indokolatlanul járok közel 3 éve AR-re! És különben is, most még hagyjuk a jövőt, könyörgöm, még itt növekszik bennem, legyek már túl ezen a szörnyűségen! De persze ezt is csak gondoltam. Utána beszéltem telefonon dr G-vel, ő elintézte közben a helyemet az osztályon, vár holnapután.

Utána átsétáltam a Bel2-re, hogy a szerdai időpontomat eltegyem. Pont kint volt profnő az asszisztensi pultnál, és nem engedett későbbre időpontot kérni, hanem azonnal menjek be hozzá. Pedig ezren vártak rá, én szabadkoztam, hogy nem szeretnék tolakodni, én ráérek szeptember végén jönni, itt sincsenek a Bel2-es papírjaim, de ő erősködött. Persze ott nála már elbőgtem magam, alig tudtam elmondani, mi a baj. Aztán csak sikerült összeszednem magam, és elmeséltem a történteket. Felírta, milyen hormonokat kaptam a stimu alatt, de nem tudom, milyen összefüggéseket keres, mert mind veszélytelen, mármint a babára, hisz' hány meg hány jól sikerült terhesség köszönhető a Merionalnak és az Ovitrelle-nek ill. az Utrogestan-nak! Javasolta, ha tudok, menjek el Czeizelhez is. Persze, nekem is eszembe jutott, de most kórházban van, nem hinném, hogy a közeljövőben rendelne, ill. először majd a Kaáli konzultációt szeretném e témában, még az ősszel. Prof Gláz szerint a szedett hormongyógyszereimnek semmi köze az esetünkhöz. Merem remélni. Kértem új vérvételi beutalókat, recepteket, és mivel június óta nem adok növekedési hormont magamnak, és eléggé kattognak a csípőcsontjaim, egy ODM csontritkulás-vizsgálati beutalót is, már kb 3 éve volt utoljára. Elköszöntem, drága profnőtől, akiről utólag jutott eszembe, ha jól emlékszem ma van a szülinapja... De nem biztos, mert már nem találom a neten, ahol láttam valamikor ezt az egyébként hugim szülinapjával egybeeső dátumot. De az biztos, hogy idén 88 éves...

Tegnap szerettem volna Sz-al golfozni menni, de nem ment, fáj a pocim, és annyira dudorodik már, hogy nem bírom csavargatni a csípőm. Plusz a melleim előtt kellene összefognom a karomat, kezeimet a lendítéshez. Ez ilyen fájó cicikkel csak sziszegve, szenvedve menne, esélytelen lett volna, hogy jól játsszak. Így ahhoz, hogy engem is érjenek külső ingerek, de mégse kelljen ismerősökkel beszélgetni, elmentem vásárolni, nézelődni arra a pár órára. 2 felsőt néztem ki, az egyik ez:

De aztán eszembe jutott, túl erős a párhuzam a jelenlegi élethelyzetem és ez a csillogó, de széthulló "YES" felirat között. Így ott hagytam.


Aztán szembejött ez a "Be your own hero" feliratú póló. Normál esetben nem vettem volna meg, de most kellett a lelkemnek, és még jól is takarja a hasam, így megvettem:


Még nem tudom, milyen lesz érzelmileg bemenni szerdán, felfogom-e, kiakadok-e, annyira váratlanul tud rám törni a mélyről jövő gyász és sírás. Van, amikor pedig teljesen higgadtan a feladatot nézem benne, hogy intézni kell, és kész. Ha elgyengülök, eszembe jut egy kedves ügyfélbarátnőm, akinek betegen született az egyik kisfia, és csak pár hétig élt, vele együtt sírtunk pénteken, amikor beszéltünk telefonon, pedig sok éve volt, és van egy egészséges fia, de ezt nem lehet elfeledni... Neki sokkal-sokkal nehezebb lehetett... Eszembe jut az is, hogy a múlt héten jelent meg az Egyasszony c. könyv, melynek előzményét a "Zsuzsák történetét" sírva olvastam még kb 1 éve. Ilyenkor kijózanodom, hogy nekünk nem szabad ilyet átélni, és inkább legyek hálás, hogy kiszűrték, baj van. Próbálok így érezni.

Hát így. Még 1 teljes nap és egy éjszaka, és most már csak sodródom majd az eseményekkel... Nem lesz új UH.

2014. szeptember 7., vasárnap

Múltidéző

Ez az egész szituáció, ami velem, velünk történik, eszembe juttatta egy korábbi életszakaszomat, és akaratlanul párhuzamot vélek felfedezni bennük, és ez pedig a nagy Ő megtalálása. Arról már írtam, hogy a hipofízis betegség következtében sokminden kitolódott az életemben: a műtét előtt csúnya voltam, gebe, sprőd hajjal, semmi nőiesség nem látszódott a külsőmön, míg a többi lány az iskolában szép volt, üde, és első vagy többedik diákszerelmét élte át. Miután megműtöttek, az első félévben a gebe Heniből egy hormonoktól felfújt, ödémás, szteroidos külsejű dagadt Heni lett, teljesen skizo voltam, belül a gebeséget szoktam meg, a tükör mást mutatott. Napra nem mehettem, mert a bőrömön lévő védőháló nem működött (nem tudom, milyen hormon volt rá hatással, és azóta miért tudok barnulni mégis), azonnal úgy leégtem, még egy kis őszi vagy tavaszi napsütéstől is, hogy rákvörös volt a fejem. Nyaraláskor persze dacoltam rendesen, nem érdekelt, kifeküdtem a tengerpartra, jól leégtem, annyira, hogy napokig lázas voltam, és mint aki teljes testét leforrázta úgy sajgott mindenem a bőrömön keresztül szerzett napszúrástól. Anyuék nem tudtak hatni rám, egy örökké ellenkező, dacosokodó késői kamaszkor lett rajtam úrrá. Közben hol évfolyamtársakba, hol nyaraláskor megismert fiúkákba voltam plátói szerelmes, imádtam arról fantáziálni, hogy majd beteljesülnek, de semmit nem tettem értük, mármint még csak jelet sem voltam képes adni, a szemükbe sem mertem nézni. És ez folytatódott a fősulin is. Annyiban már jobb volt a helyzet, hogy a külsőm beállt egy szintre, alkalmazkodott a szintetikus gyógyszerekhez, nem voltam sem túl vékony, sem túl kövér, a hajam is fényes lett, bár persze akkor már festettem, de a minőségén nem tudott volna annyit dobni egy szimpla festés, de egyértelműen ezerszer jobb lett. A fősulin sem tudott sajnos egy plátói szerelmem sem szárba szökkenni. Mindig olyanba lettem lázasan szerelmes, aki csak cicázott velem, és közben mással járt. Elvégeztem a fősulit, elkezdtem dolgozni kb 3 hónapra rá, és már az első héten megismertem az első hivatalos szerelmem. De ő más városban élt, dolgozott, a távolság végül meggyengítette a kapcsolatot, ráadásul nem tudott mit kezdeni a szüzességemmel. És ekkor már 24 éves voltam! 1,5 év volt kiheverni, mikor is a munkahelyemen lettek egymás után 1,5-1,5 évre új kapcsolataim, ezeket nem részletezem, egyik sem volt teljesen normális. Miután eljöttem arról a munkahelyről, az új helyen már elkezdtem online ismerkedni, lett is egy fiúm a netről, ekkor azt hiszem 2001-2002-t írtunk. De nem működött, hagytam az egész randivonalazást, mert silányabbnál silányabb esetekbe sodródtam. Közben barátnőkkel szerveztünk nyaralásokat, hol egyikünk, hol másikunk lett szerelmes, volt görög, török l'amour a lányoknál. Ez utóbbi engem is elért, Murat volt, a helyi török ékszerész egyik fia. Aranyos fiú volt, igazi kelet-török: sötét bőr, fekete haj és arcszőrzet. Kimentem hozzá még egyszer ősszel is, egyedül, mert ő mivel nem volt még katona akkor, nem utazhatott Cipruson kívül sehová külföldre. Akkor volt ő 23 én 28!

Aztán 2003-ban szakított a barátnőjével az akkor cégünknek dolgozó ügynökség egy kapcsolattartója, egy kreol bőrű, magas, kisportolt, zöld szemű modell szépségű pasija, aki nőket meghazudtoló módon volt precíz és megbízható. Még nem volt túl a szakítás fájdalmain, pedig ő is akarta, mikor mi már összejártunk. Kb 3-4 hónapig randizgattunk, sőt, egymás lakásán filmet nézegetve, főzőcskézve, borozgatva teltek ezek az esték. Totál belezúgtam, mint még senkibe. Aztán egyszer megtört a jég, és összejöttünk. Akkor úgy gondoltam, minden az enyém, végre! Mentünk koncertekre itthon, Bécsbe, Londonba, akkortájt tanultam meg síelni, de még nélküle egy előzetesen lefixált útra mentem Olaszországba a Dolomitokba, ami az egyik legcsodálatosabb síterep, ahol valaha jártam, és tudtam, ő itthon vár rám, tehát a lelkem is teli volt boldogsággal, ehhez a csodás környezet olyan extraság volt, hogy nem tudtam, hol van már a boldogság határa. Aztán jött a nyár, végre egy közös nyaralás egy pasival, nem is akárhová. Thaiföldre mentünk, még a cunami előtti évben, egy trópusi szigetre, Phiphi-re. Na ez már ultra giccses volt a lelkemnek, azt hittem, kész, minden eddigi szenvedésemért most egyszerre kárpótol az élet. Ekkor már 29 éves voltam. Aztán amikor hazajöttünk, a nyár őszre váltott, jöttek a szürkébb hétköznapok, majd a problémák: feltörték a kocsimat, csilliárdért javították meg, majd kiderült, van egy méhszájsebem, amit műteni kell, kényszerszünet a szeretkezésekben, majd egy tátrai túra előtt túlórázás miatti rohanásban itthon felejtett vazopresszin hormonomat, ami a folyadékháztartásomat irányítja, és a határ előtt vettem észre, így fogalmam sincs, hogyan, de valami eldugott városka ügyeletes gyógyszertárában kikönyörögtem, recept nélkül adjanak, végül sikerült. Majd kint a 23 km-es hegyi túra után összeomlottam, remegtem a földön fekve egy étteremben egy darabig, majd az alvás és a reggelikor bevett mellékvese hormon helyrehozott. Itthon tudtam meg a profnőtől, hogy be kellett volna vennem extra mellékvese hormont, mert extra fizikai megterhelésnél elfogyott a szervezetemből, ezért volt a totál legyengülés és remegés. De ő nem gondolta volna, hogy ekkora sportteljesítménynek kiteszem valaha magam, már a síelésnek sem örült anno, de a több éves sporttól való eltiltás ezt hozta ki belőlem, mikor már lehetett, kellett, a növekedési hormonpótlásnak köszönhetően :) Visszatérve a túráról mindenesetre a srácban akkora törést és félelmet váltott ki a szitu, egyre erőteljesebben távolodni kezdett tőlem, én nem értettem, egyre szomorúbb és sírósabb lettem, és kerülte, hogy beszélni kelljen róla. Végül szakítás lett belőle, és évekig tartó fájdalom, sóvárgás iránta, pedig nem is ő hiányzott már, hanem az a boldogság, ami azon a tavasszal, nyáron ért, milyen lehet normális kapcsolatban élni, amikor van idő, pénz és közös igény is arra, hogy csodás élményekkel tegyük még emlékezetesebbé. Ekkor lettem 30. Eleve ez is egy pszichikai nyomás volt, majd jött a december, a karácsonyi tervezgetés, ez újabb mélypont. Ezt tetézte, hogy egyik reggel megyek le, hogy induljak munkába, szállingózott a hó, és csak a kocsim hűlt helyét találtam, pár órája lophatták el. Nem tudtam, mi jöhet még... (később a CASCO fizetett, meglettek a tettesek is, így bíróságra is jártam) Azon a télen, Karácsony előtt egyedül, szomorúan a Volánbusz alsó lépcsőjén utazva - mivel teli volt utassal - mentem haza a szüleimhez Szentestére. Ráadásul nem záródott jól a buszajtó, és ki is nyílt menet közben, még jó, hogy nem estem ki. Baromi xar időszak volt lelkileg.

Egyetlen fénypont volt az akkori decemberemben (amiért örökre hálás leszek), hogy egy barátnőm átadta a párizsi repülőjegyét, mert ő nem tudott akkor kiutazni, és a társaság, akivel kimentem, roppant szórakoztató volt, és nagyon klassz utunk volt. Egy nagy multi cég képviseletében kint élő srác nagy lakásában laktunk, onnan jártuk be a várost éjjel-nappal. Bár kb 5x voltam már Párizsban, de vagy nyáron, vagy konferencia miatt kevesebb városnézéssel töltve, és most hiába volt csikorgó tél, csodás napsütéses napokat fogtunk ki. Így nem a legxarabb élmény párosult csak az eléggé sok pozitívat és negatívat is megélt év utolsó hónapjához. Annyi vicces és szürreális szituba keveredtünk, hogy volt, hogy vinnyogva, visítva, könnyeimet a röhögéstől potyogtatva röhögtem Párizs utcáin, metróállomásain, taxiban, volt, hogy nem tudtam egy lépést sem megtenni, egy helyben állva fetrengtem a röhögőgörcsöktől. Pedig egy korty alkoholt sem ittam, de ez egy külön sztorit érne meg :)

Ha jól emlékszem, a következő évben volt a hugiék esküvője, lagzija, ahol a szingli asztalnál ülhettem. Ami klassz volt, mert nem kellett édes párok között egyedüliként éreznem magam, ugyanakkor azért elég bridgetjones-os érzés volt, de nem lett volna jobb megoldás, elismerem. Reggel 7-ig piásan buliztunk így is, jó élmény volt. Az esküvőn persze azért a szívembe hasított az érzés, hogy nekem lesz-e, mikor lesz esküvőm, hol van az én férjjelöltem?? Ezt tovább nehezítette, hogy olykor felbukkant a múlt év nagy Ő-je, még dolgoztunk is együtt, a szülei, testvére nagyon kedveltek, ők is fel-felbukkantak pl. névnapi köszöntésekkor, míg pont emiatt egyszer nagyon rám ripakodott a srác, hagyjam már békén a családját, holott ez fordítva volt, ők nem szálltak le rólam, annyira szerettek. Pár év múlva megtudtam, megházasodott, született egy kislánya. Azt hiszem, akkor tudtam igazán lezárni őt magamban. Addig volt, hogy felmelegítettem újra a török kapcsolatot, más barátnőkkel kimentünk ugyanoda Törökországba, ahol én már jártam, ahol napokig gondolkodtam, vajon Murat ott lehet-e, mi lehet vele. Aztán addig bátorítottak a csajok, hogy bementem az ékszerboltjukba, de nem volt ott. Viszont felhívták nekem, és jött. Pont nem volt neki sem senkije, és egy másnapi romantikus kiránduláson (ami nem is lehet más, mert olyan szép helyen lakik), megint összegabalyodtunk. De itthon már nem folytattuk a távszerelmet, megtanultam, nincs értelme, nem mentem ki újra hozzá. De arra csodás terápia volt, hogy 2003-at végleg lezárjam magamban.

Időközben munkahelyet váltottam, és megint az első hónapokban belebotlottam egy fiúba, akibe beleszerettem. 3 x 3 hónap volt a kapcsolatunk, 3 hónapos kihagyásokkal közöttük. Hogy miért? Mert az exe nem szállt le róla, állandóan bejelentkezett. Volt, hogy éjszaka, szokásává vált, hogy egy helyre jártunk edzeni, mellém parkolt, ugyanarra a fitnesszórára jött be utánam, edzés után a wellnessben nem hagyott békén bennünket, bejött utánunk a kis szaunába, és baromi jól tudott hatni a srác empátiájára. Újra összejöttek, majd szét, megint velem, majd ez ismétlődött, és elegem lett. Majd regisztráltam 1-2 társkeresőn, és elindult 5-6 olyan év, amit kb 100 randival töltöttem, volt rengeteg lúzer, spermahajder, mentem sokat bulizni, fesztiváloztam, piáltunk a velem egy cipőben járó csajokkal, hogy el tudjuk viselni azt a boldogtalanságot, amit a társnélküliség okozott 30 felett. Volt pár kapcsolatcsíra, de egyik rosszabb volt, mint a másik. Az egyik fesztivál a Balaton Sound volt, ahol cégesen jelen kellett lennünk, az én ügyfelem volt akkor a Sziget Kulturális Iroda, már nem tudtam, mit vegyek fel, minden napra más fesztiválgöncöt kellett beterveznem, és kínomban elővettem a Thaiföldön vásárolt batikolt szarongomat, hogy ez pont jó lesz oda. Kb 5 éve a szekrényem egy eldugott sarkában lapult. Nem az első nap, hanem valamelyik sokadik napon felvettem, megyek a VIP bejárat felé, a tömeg mellett, egyszer csak belebotlottam az exem szemébe, akivel nem találkoztam a szakítás óta, akivel együtt vettük Thaiföldön AZT a kendőt! WTF??? Miért, miért pont most? Évek után is azt fogja gondolni, hogy nem feledtem őt! Mindegy, elkaptam a fejem, rohantam be a mi fesztiválstandunkra. Eltelik pár perc, erre megjelenik a feleségével nálunk, kiderül, hogy a felesége az egyik haverja az én egyik kollégámnak, így ott nálunk lecövekeltek órákra! Annyira cikinek éreztem. Egyik piát rendeltem a másik után, nem bírtam idegileg, szerencsére nagyon jó fej volt kollégáim termettek ott mindkét előző munkahelyemről a semmiből, és oltári jót buliztunk. Egyszer csak elmentek az exék a mi standunkról, huhh, végre. Én nem mehettem akkor onnan el, mégha ittunk is, a kollégákkal maradni illett a helyszínen, ezért volt nehéz. Aztán valamikor hajnalban ültem egy bárszéken, épp nézegettem vissza a képeket, amiket aznap este készítettem, amikor hirtelen odarohan vki hozzám: a srác volt, de nem emlékszem, mit mondott, csak tudom, valami megnyugtatót. Pedig akkor már nem voltam spicces, hajnalodott, de mégis az agyam kitörölte, mit mondott, szerencsére, jobb is volt így.

A 6 év szinte végig szingliség alatt is volt nagyon sok mikro-sztori a nem sikerült randikból, de szerencsére ezek 99%-át is törölte az agyam, csak a sok szingliprogramra és lelki up-and-down-okra emlékszem, hogy reméltem, csalódtam zsinórban. Közben nagyon nagy szerencsém volt mindig a háttérországommal, a családom kitartó szeretete, a hugi időközben megszületett gyermekei, mint szeretetcsomagok által, a barátnőimnek köszönhetően szakításokkor és egyébként is, és valahogy a munkahelyeim és pozícióim is mindig ugyan sok munkával láttak, látnak el, és vannak nekem is stresszes és irtó fárasztó napjaim, munkáim, de szeretem, amit csinálok, és nincs konstans olyan típusú stressz, ami miatt pl. megbetegednék. Az előző munkahelyemet már azért hagytam el, mert akkor az már nem volt egészséges: reggel 8:30-tól este kb 10-ig túlóráztunk, és ez állandósult. Rendes étkezések és magánélet (esélye) nélkül. Anyagilag ugyan megbecsültek, és bejártam általa a fél világot, hisz külkeres végzettségűként pont ez is volt a célom, de egészséges határokon belül.

Sz-t 36 évesen ismertem meg, ő akkor kb 2 hete volt regisztrálva a neten. Álnéven, álfotóval. Akkor már én is álnéven, álfotóval, pár évet letagadva (mert elegem volt a besavanyodott elvált negyvenesekből, akik rámtaláltak). Sz. azért volt inkognitóban, mert volt pár kollégája, alkalmazottja is ugyanazon a webes randifelületen. Én pedig azért, mert már az egészet csak játékból, mellékesen csináltam, belefásultan. De aztán mikor Sz. írt nekem, és kölcsönösen felfedtük egymás igazi mivoltát, rögtön szimpatikusak voltunk egymás számára. Nem volt egy grafomán típus, nem írt nekem hosszan, de akkorra már lexartam a kezdeti elveimet, hogy először levelezzünk nagyobbakat, mintegy szűrőként, ne totál ismeretlenként találkozzunk. Már rutinos voltam, nem szerveztem olyan helyre randit, hogy egy pszichopatának teret adjon. Így lazán kiadtam a telefonszámomat is Sz. kérésére, mert ő inkább a beszélgetések híve volt. Ráadásul a fotóján egy olyan nyílt és őszinte tekintet nézett rám, hogy sunyiságnak, kétségnek valahogy nyoma sem volt rajta, így bizalmat keltett bennem. Ráadásul nagyon jót beszélgettünk telefonon egy 5 évvel ezelőtti szeptemberi szombat estén. Másnap még nem tudtunk találkozni, mert a Szívünk Napja rendezvényre kellett mennem, volt standunk, programokkal, hostesekkel, nekem kellett koordinálni. Az egyik program ez volt: "Szívbetegségek lelki okai" - egy pszichológust rendeltem e célra, aki elmesélte, hogy mennyi női szervi szívproblémának, pláne klimax környékén a társtalanság az oka. Na jó, ezt én is kilogikáztam magamtól, de akkor ez annyira "szíven ütött", hogy valahogy új lendületet kapott a randivágyam, és a soron következő pont Sz. volt, másnap, hétfő délután... Neki az első randija volt a netes társkeresés során. Nekem a nagyon sokadik, de valahogy rögtön tudtuk, éreztük, szimpik vagyunk egymás számára, már az első randin meg is csókolt, és nem volt ellenemre, és már nem azért, mert siettettem volna a pártalálást, hanem mert ösztönösen jött, és olyan easy volt vele minden, és ez azóta is tart :)

Persze a kapcsolatunkat volt minek megedzenie, nagyon nehéz időkön vagyunk túl: az első 1-1,5 év az ő munkája elvesztésével nagyon kemény volt, magasról zuhant a mélybe. Volt ügyvezető egy céges Audival a feneke alatt, szuperséges fizetéssel (ekkor még pont nem ismertem), majd megéltünk olyan időszakot is, hogy már én vettem neki cipőt, hogy ne az időközben kilyukadt cipőjét hordja állásinterjúkra :( Nagyon sokat szenvedett, el is akart engedni, hogy megérti, ha nem maradok így mellette. Sokat sírtam, mi lesz így, de láttam, nem mellébeszélés, amit csinál, több, mint 200 állást megpályázott, de az ő szektorát bedarálta a válság, nem volt könnyű elölről kezdeni, mint egy pályakezdő, és fogalma sem volt, hol rúghat labdába. 35 évesen pedig nem álma ez senkinek, versenyezve a huszonévesekkel, pláne nem egy érett férfinak... Pedig olyan okos, annyi mindenre van rálátása, tudása, egyetemet végzett, MBA-re is járt, felsőfokú szinten beszél nyelvet, túlképzett is volt sok helyre. Sok-sok vargabetűvel, kis munkákkal, küzdésekkel (akár pénz nélkül) végülis kb 2,5 év óta folyamatosan jó munkái vannak, és ez volt az az év, 2,5-3 éve, amikor végre nem csak beszéltünk róla, hanem elkezdhettük a babaprojektet, mert van perspektíva, hogy fenn tudjuk tartani magunkat családként (bár az előzmények miatt már esküvőre költés nélkül - így döntöttünk). Az első doki, akihez bejelentkeztem a SOTE-n a 2. találkozásra lebetegedett, majd meghalt. Rossz ómen volt kezdésnek. Sejtettem előre, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy mélységeket kell megélnünk a baba miatt is. Az egy dolog, amikor zsinórban nem sikerült, 7-ből 6 alkalommal a SOTE-n, de volt terv, hova tovább, volt cél, nagyobb trauma nélkül, és ez volt a Kaáli. Most sorra kaptuk az esélyeket, Krizsa dokinak és az általa kiderült eredményeknek, kezeléseknek (progipótlásnak, IR gyógyszerezésnek) hála telitalálat volt eddig mindkét rajtam végzett stimulációja! De ez a mostani veszteség megint azt a mélypontot juttatta eszembe, amit 30 évesen éltem meg, a csilli-villi kapcsolat után az évekre beragadt pasi-pechsorozatot. De a végén ott várt Sz, és vége volt a sok nyűgnek. És utólag persze a szépre emlékszik az ember, mi mindennel színesedett közben az életem, de azért köszönöm, rövidebb időszakkal is kibékültem volna.

Azt hittem, sosem fogok azokról az évekről itt írni, aztán most mégis kihozta belőlem a jelenlegi veszteség. Sz. tegnap nagyon finom halászlevet főzött. Most elment golfozni, addig én olvasgatok, írok, és megpróbálom összeszedni magam, kicsit csavargok egyet, kis bevásárlással. Lelkileg most viszonylag jól vagyok, egyre többet érzem, hogy kezdek elszakadni a babótól, ami persze iszonyat szomorú érzés, de az még kegyetlenebb, hogy ő most is produkálja a kismama tüneteimet, amik éjjel a legerősebbek. Nem tudom, lesz-e lehetőségem még egyszer rápillantani, Sz. látni sem szeretné az utolsó képet róla, én még igen. Lehet, hogy önsanyargató vagyok, de én megpróbálom holnap a SOTE-n megtudakolni, hogy a műtét előtt van-e lehetőség rá, hogy még egyszer megbizonyosodjunk a problémájáról, hogy tényleg ott van-e. Néha eluralkodik rajtam, hogy nem igaz, nincs is ott az a vizenyősség. Össze-vissza kuszálódnak az érzéseim, gondolataim. Még van 3 nap. Egyetlen előnye ennek az állapotnak: nem vizslatom magam terhes tünetek után. Nincs progipótlás. Bármit felemelek, odébb rakom. Nem félek, hogy jaj, mi van, ha megerőltetem magam. Azóta nem csak zuhanyzom, hanem kád vízbe ülök minden este. Végeredmény: tudom, milyen nem izgulós kismamaként tenni-venni. És mégis mozog a Föld: semmilyen hatása nincsen, ő kapaszkodik, így is, erősen...

Bízom benne, tovább nem szenvedtet bennünket a sors (pedig hogy bíztam a Ló évében), és mint mindenben az életünkben, ebben is lesz egyszer happy ending, csak még úgy látszik, folytatni kell hozzá ezt az utunkat...


2014. szeptember 6., szombat

Recept a lelkemnek

A reggeli ébredések nem a kedvenceim. Szerencsére jókat alszom, mégha keveset is, és sajnos minden reggelre elfelejtem, mi történt a héten. Az alvás minőségére ez jó hatással van, de a délelőtti hangulatom a béka feneke alatt van, állandóan sírnék, délutánra általában jobban összeszedem magam. A hétvége viszont rosszabb, mint egy hétköznap, nincs meeting, határidő, ami elkényszerítené a gondolataimat. Eszembe jut, 1 hete még naiv reményben szerveztük a programjainkat, hiba volt, nem szabad a 12. hétig örülni, mégha lassan is kúszott be az öröm az életünkbe július 3 óta. Nem szabad mást sem hagyni örülni, tervezni, akik tudtak róla. Utólag az ő nekünk szóló örömeik, mondataik is fájón csengenek vissza.

Ma reggel az ágyban még azon agyaltam, milyen új ingerrel hassak az agyamra, mert a napi rutinfeladatok  nem terelik el a gondolataimat, a hasi érzetek pedig eleve nem engedik feledtetni, hogy a már valószínű 5 cm feletti kisember rohamosan nő, látszik a haspúpomon. Tegnap az analitikus és szervező énem felül tudott kerekedni az emocionális énemen, ma nehezebb. A reggeli agyalásom eredménye, amikor Sz. kb 2 hét múlva külföldi útra megy, tökéletes idő lesz arra, amit már terveztem tavaly is, hogy főzősuliba menjek új inspirációkért olyan formában, ami nem individuális pl egy gasztro blogról, hanem profitól lehet élőben tanulni, és nem lesz lehetőségem magamon gondolkodni. Vannak 1 és 6 alkalmas kurzusok, nekem az egyenkénti szimpibb, mert én válogatom össze a tematikát, mire akarok majd menni, mikor, és melyik helyre. A Chefparade-t néztem ki, az első egy "Steakek világa: a vörös húsok" kurzus , ami érdekes lehet. A következő, ami tetszik pedig az "Egészségesen finom" tematika, de sajnos elég sokára lesz, majd addig még szemezgetek, hátha lesz közben más is, ami kellően eltereli a figyelmem a mindennapokról a munka és az itthoni teendőkön túl.

A gasztro témánál maradva Sz. mai ötlete, menjünk el egy halas boltba. Neki a hal, a horgászat gyerekkorára emlékeztetően megnyugtató, ez utóbbit engedély és felszerelés hiányában nem tehetjük, így élő pontyot vettünk. Én tuti megpucoltattam volna a helyszínen 300 Ft-ért, de ő nem, most a konyhában pikkelyez, szeletel, sóz, ikrát rakja félre, halfejet bont, épp kivette a hal keserűfogát: halászlevet főz :) Én addig lementem a boltba túrót, fodros csuszatésztát venni, hozzá is látok.

Szép hétvégét Mindenkinek!

2014. szeptember 5., péntek

Szerda

Megvan az időpont, jövő szerdán műtenek, 1 nappal azelőtt, hogy a 12. hétbe érnék. Dr G szerint nem tudják a méhlepényt genetikai vizsgálatra küldeni, mert ahhoz túlságosan roncsolódik ennél a vákumos eljárásnál. Hétfőn lesz genetikai konzultáció, ott azért még egyszer megkérdezem. Ezután elintézem az adminisztrációt az ambulancián, a szerdai protokoll pedig a missed ab műtétekkel megegyező. Így prof Glázhoz nem valószínű, hogy frissen műtötten fogok tudni menni. Hétfőn próbálok másik időpontot kérni. Ha nem sikerül, szerdán átsétálok, és soron kívüliségért fogok lobbizni.

Szeretnék túl lenni rajta, mert ez óriási paradoxon, hogy lélekben elszakadunk tőle, de én közben testileg rohamosan átalakulóban vagyok, ő bizony fejlődik, ma különösen érzem. Még 4 teljes napig így lesz. De ha a legmélyebbre is taszít a sors éppen, akkor felbukkan mindig az életemben valami jel, ami újra az optimizmus irányába sodor. Ma két ilyen inger is ért, hálás vagyok értük. Nincsenek véletlenek, és hiszem, hogy lesznek új kilátásaink...

Lélektények

Tegnap Sz. itthonról dolgozott, nem tudott kimozdulni, olyan beteg lett, semmit nem tudott enni, egy kis Korpovit kekszet és kamillateát adtam neki, mielőtt elindultam dolgozni. Aztán napközben nagyjából helyrejött, 1 pizzát egész napra elosztva meg tudott enni. De este már nem vacsoráztunk, helyette kóboroltunk a sötétben, sétáltunk egy nagyot. Akkor végre beszélgettünk. Megtelt, elég, és nem tud megszabadulni az érzéstől, legszívesebben hányna vagy megállás nélkül inna, de az előbbi nem megy, az utóbbit nem teheti, mert a munka rovására menne. Megértem, ugyanezt érzem én is, legszívesebben hánynék. Pedig nincs hányingerem. Azt is mondta, képtelen bármilyen családi programra menni most szeptemberben, se az ő, se az én rokonaimhoz, se barátokhoz, senkihez! Nem tud jópofáskodni, a család gyerek tagjainak "tapsolni", a rokonaink sajnáló tekintetével találkozni. De akkor nézzük egymást? Most ez sem tölti fel. Legszívesebben épp egyedül lenne. Én is néha ezt érzem. Tegnap teoretikusan gondolkodtam, mikor a rakparton vezettem, hogy lerakom az autót, átszállok egy dunai hajóra, és hajózom egyet. Csak úgy, pl. Szentendréig. Ugyanakkor mégis számtalanszor öleljük egymást, olykor sírok a vállán, megszakad a szívem, miatta és magam, magunk miatt is. Nem mondhatom neki, hogy az ilyen kemény szituációk edzik úgy az embert, hogy még jobban értékeli, ami természetesen megadatik neki. Mint pl. az egészségünk. Van 2 ismerősöm is, akik rákkal küzdenek, az egyikük, egy 30-as lány ügyfelünk volt, úgy tudom, nincs párja, sem gyermeke, és 37 kg-osan tengődik, kórházban, ahol nem tudnak vele már mit kezdeni. Meg fog halni. De nem mondhatok ilyeneket Sz-nak, nem akar borzalmakat hallani, pláne a másokét, mert telítődött a miénkkel. Olyan neki, mint egy boxmeccs, amin többször kiütötték már, és még mindig verik, püfölik, eltapossák. Kérdeztem, segítene-e, ha elmennénk pszichológushoz. Kategorikusan nemmel válaszolt, számára ez olyan lenne, hogy féllábúként odamegy egy 2 lábúhoz, aki biztatná, hogy hajrá! Ő biztos benne, ha beszél róla olyan embereknek - legyen az rokon, barát, idegen, nem könnyebbül meg tőle, mert ezt senki nem értheti, sajnálatot, szánalmat pedig rühell kiváltani. Nem akar senkivel beszélni, pláne erről, rajtam kívül. A munkájának abból a szempontból is örül, mert úgy érezte tegnap - még így is, hogy itthon volt - mintha levehetné a magánéleti énjét, mint egy kabátot, és egy egész másik énje van jelen, mikor dolgozik. A séta után nagyon gyorsan mély álomba szenderült, szerintem jót tett neki a beszélgetés, velem. Én kb éjfélkor feküdtem le, és már hajnalban 5-kor ébredtem, Sz. simizett, én bújtam hozzá, öleltük egymást. Ő sokkal jobb hangulatban ébredt, kelt fel, ez most megnyugtat. Én kevésbé, reggel a legerősebbek a tüneteim, melyek ilyenkor emlékeztetnek igazán, még kismama vagyok... Ha belegondolok, hogy jövő január-február környékén kezdhetünk újra, ettől magamba zuhanok. És akkor az csak a kezdés. Ha sikerülne is újra rögtön teherbe esni, akkor május környékén rettegnénk újra... De nem erre akarok fókuszálni, csak nem tudok nem belegondolni. Addig még van egy ősz és egy tél előttünk. Sz. egyelőre hallani sem mer folytatásról (pedig fel sem hoztam neki, csak magamban gondoltam végig), most úgy érzi, nem bírná ki ugyanezeket az izgalmakat. És ha minden ok is lenne, hogy lehet kibírni, ha mondjuk 2, 5, 10 évesen betegedne meg a gyerekünk? Én nem vagyok annak a híve, hogy így álljunk hozzá, de értem, hogy beparázott, most szembesült azzal a gondolattal (ami alapban nincs benne a férfiak gondolatában tervezéskor), ő nem bírná ki, ha beteg lenne a gyerekünk... Én sem, de erre senkinek semmikor nincs garancia. Törékenyek vagyunk.


Tegnap dr G-nek írtam sms-t, miért kerestem, később válaszolt, ma felhív a klinikáról, úgyhogy ma megbeszéljük a műtét időpontját. Nem tudom, ugyanaz lesz-e a menete: reggel 7-kor betegfelvétel, minden alapadattal újra (pedig teli van a SOTE számítógépes rendszere az adataimmal), rutin UH, laminária felhelyezése, várakozás az osztályon, műtét, vissza az osztályra, du-este kiengednek. Tegnap Hajdú Krisztina javasolta, hogy kérjek a méhlepényből kromoszóma-vizsgálatot, van ilyenre lehetőség a SOTE-n, ezt mindenképp kérni fogom, bár nem tudom, mit tudhatunk meg belőle, érdekel-e, bármi tanulság levonható-e belőle.

Jövő szerdára van időpontom prof Glázhoz is, nem is tudom, menjek-e el hozzá egyátalán, új receptek miatt muszáj lesz.

Tegnap S. Andi elküldte nekem egy sorstársam bloglinkjét, aki 2009-ben élt át hasonlókat, most ezt olvasgatom, amikor merek, akarok szembesülni a témával. Neki azóta született babája, ill. ezelőtt is volt már egy gyermeke, most úgy érzem, mennyivel könnyebb lenne, ha legalább egy gyermekünk lenne, hogy könnyebb lenne ezt a veszteséget megélni. Tudom, akkor sem könnyű, de így egy nagy űr van körülöttünk, egy fekete lyuk, ami nem tudom, meddig szippant be bennünket...

2014. szeptember 4., csütörtök

Hydrops fetalis

Sokat nőtt babó tegnapelőtt óta, 37 mm volt, most 44 mm. Ezt érzem is, a hasam huzavonáiból, bármit csinálhatok, emelgetek, pakolok, felrohanok a lépcsőn, vagy ha egy kád forró vízbe ülök, ugyanazok maradnak a tüneteim, semmi rossz érzet, közérzet nem követi, csak az eddigi normális tüneteim. A vizsgálat során éppen pihent a hátán, a kis kezeit, lábait behajlítva tartotta. Mindene olyan szépnek és egészségesnek hatott. Láttam, éppen nyelt is egyet... Pedig már hasi UH volt, és nem volt olyan éles a kép. A nóziját is láthattam, mert most profilban volt végig.

Hajdú Krisztina nagyon kellemes benyomással volt rám, pont abban erősített meg, amire számítottam. Volt egy mondata, ami nem hagyott bennem további kétséget. Ez az egész testén húzódó ödéma (hydrops fetalis - tehát nem cisztikus), ami a nyakánál a legvastagabb 5 mm-t is elér, még egy 8 cm-es babánál is soknak számítana. Így szinte egyszerre mondtuk ki, nincs értelme a CVS-nek sem, hiába lenne az negatív, úgyis beteg baba lenne. Kezet fogott velem, és mihamarabbi viszontlátást kívánt. Nem engedtek fizetni.


Most már szeretnék túl lenni rajta. Dr G-t próbáltam elérni emiatt, de még nem sikerült.

Tegnap este sokat "beszélgettem" a babóval, olvasgattam a Lelki köldökzsinórt, amit eddig nem mertem, csak a 2. trimesztertől szerettem volna ráhangolódni. Most gondolatban simogattam, masszíroztam őt, hogy ha ez egy jelentéktelen ödéma lenne, szívódjon fel mára. Persze tudom, képtelenség, de semmi más csodában nem tudtam "fantáziálni", bízni. Ma kellemes, ütemes, és nem szomorú zenéket hallgattam, míg mentem a vizsgálatra, nem akartam megint mélyre zuhanni, hisz' úgyis fogok még, nem lehet nem meggyászolni. Sz-t féltem, úgy érzem, neki most nehezebb mint nekem. Az új munka, amit szeret, de óriási a teljesítménykényszer, és a fel nem dolgozott sorscsapás nehéz most egyszerre. Én naponta 3-4 alkalommal engedem, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom, hogy zokogjak egyet úgy igazán, és a nap többi részében tudok relatív jó hangulatban lenni, dolgozni, kollégákkal ebédelni, beszélgetni. Sokat számítanak a barátok, a közeli kollégák, a kedves blogolvasóim, hozzászólóim, nem vagyok egyedül, óriási segítség most is! De Sz. bezár, még velem is csak bizonyos szintig, ideig tud beszélni róla. Most hagyom, és amiben tudok, segítek neki, ő miatta jobban fáj ez az egész, hogy még mindig nem tudom megadni neki az apaságot... Lelkileg és társadalmilag is kizártnak érzi magát, mert mindenki gyerekkel rendelkezik körülöttünk, és nem tud, és akar az ő életükkel azonosulni, hisz a gyerekek szabják meg a felnőttek életét, témáit, bioritmusát, és más gyerekről egyszerűen nem tud beszélni, örülni, rámosolyogni most, hogy elveszik tőle a saját élményt, amit úgy várt... Szóval ez sokkal rosszabb a lelkemnek most, lehet, azért, mert a sok kudarc megint keményített rajtam. Most kezdem érteni, gyerekkoromban anyukám miért tűnt sokszor érzéketlennek az én óriási amplitudójú, naiv örömeimben, bánataimban, hisz' kemény dolgokat élt át ő is, és megtanult nagyon higgadtan viszonyulni mindenhez, és mindig az élet napsugaras oldalát látni, de realistán optimistán. Akkor ez nekem nem tetszett, nem értettem, nem értettük meg egymást nagyon sokszor, inkább apuval pendültünk hangulatilag egy húron. Ez megváltozott. Ahogy az is, hogy tini koromban sokszor hibáztattam a szüleimet, hogy hagyták, a betegségem gyógyíthatatlan szintig jusson, és ki kelljen venni a hipofízisem, ami miatt kitolódott a párválasztásom is, sokkal később tapasztaltam meg mindent. De mi ez a betegség ahhoz képest, ami erre a babóra várna: én tudok minőségi életet élni, és abszolút kezelhető gyógyszerekkel úgy, hogy senki nem veszi ezt észre rajtam, és csak emiatt nem kell sűrűn orvoshoz sem mennem. Mit kapnék én, ha ez a babó megszületne, és egész életében (ameddig élhetne egyátalán) haragudna rám, ránk az összes szenvedéséért, kinézetéért, műtéteiért stb? Ezt nem lehetne ép ésszel és boldogságban, szeretetben, családként egyben kibírni. Így hát elbúcsúzunk tőle, drága babónk, bocsáss meg nekünk, én biztos, hogy örökké szeretni foglak...


2014. szeptember 3., szerda

Szakiodalom: okok és esélyek

Tegnap este zombiként vásároltam be, míg Sz. dolgozott. Miután hazaértem, még ő úton volt, de ennek ellenére nem bírtam egy helyben ülni, elindultam még a napnyugta előtt, és sétáltam egyedül kb 2-3 km-t. Közben Sz. felhívott, és végig vonalban volt. Jobb is, mert valószínű végigbőgtem volna a sétát. Sz. nagyon erős, ő óriási ürességet és egy gyomrost érez a sorstól, baromira sajnál engem, valamint azt is mondta, azt hitte, a missed ab-től nincs lejjebb. De van, és persze, tudjuk, ettől még tragikusabb dolgok is léteznek, halt már meg 5 éves kisfiú a családjukban, de ezt most a bőrünkön tapasztalni borzalmas. Kavarognak a gondolataim, vannak jó pillanataink is, de ha egyedül maradok, zokogok és zokogok, olyan keserű ez az egész, mert nincs mese, el kell engednünk ezt a kis dobogó szívecskét... Tényleg mennyivel könnyebb volt, mikor maga döntött úgy még kevesebb sejtecske állapotban, hogy nem fejlődött tovább. Ez így kib@szott kegyetlen...

De letisztultak nagyjából az esélyek, okok. Leírom, mert tegnap még csak részinformációkkal rendelkeztem.

I. Cisztikus Hygroma

1) Kromoszóma-rendellenesség miatt, ami lehet:
  • Turner szindróma - amikor egy lány gyermeknek egy X kromoszómája van 2 helyett. Ez önmagában rengeteg élethez méltatlan betegség-sokaságot rejt magában, pl. itt részletezik, én nem is tenném, már Est-nél is sajnos olvashattunk róla.
  • Trisomy 13, 18, vagy 21-es kromoszóma-rendellenesség - amikor egy kromoszóma pluszban másolódik: Edwards, Down, Patau szindrómák
  • Noonan szindróma - veleszületett szívelégtelenség és tüdőérbetegségek a jellemzői.
Ezekre ad választ a CVS. Nem kérdés, mi a teendő, ha itt rossz eredményt kapunk. Amerikai anyák a BabyCenter-en fórumoznak erről itt, van egészséges és beteg gyermekre is példa. A témaindító azt írja, nekik 30% esélyt említettek, hogy mégis egészséges a magzata. Ez egybevág azzal, amit nekem is mondtak, a másik oldalról megközelítve, hogy 70%-ban beteg. 

2) Ha nincs kromoszóma rendellenesség a háttérben, akkor nagyon súlyos nyirokrendszeri megbetegedésektől szenvedhet. Magyarul ezekről itt találtam forrást, nem is részletezném, borzalmas.

3) Eszerint a magyar forrás szerint akár lehetne is egy szalmaszálnyi reményünk:
"Átmeneti állapotok: A magzati testben a nyirokrendszer, a húgyutak, a központi idegrendszer kórosan felszaporodott vagy eloszlott folyadékának következményei. Ezek a folyadékgyülemek olykor kimutathatók a korai vizsgálatkor, de késõbb részben vagy teljesen felszívódhatnak. Utalhatnak kromoszóma-rendellenességre vagy más szervben kifejlõdõ anomáliára, de nem feltétlenül jelentenek durva magzati abnormalitást (tarkóredõ megvastagodása, cisztikus hygroma, plexus chorioideus ciszta, echogén belek stb.)."

4) Most épp nem találom a forrását, de azt is olvastam, nagy százalékban meg is halhat a magzat a 2. vagy 3. trimeszterben.

II. Anasarca, azaz latinul, angolszász oldalakon megtalálhatóan: Hydrops fetalis, pl. itt
 "generalized edema or swelling of the skin and throughout the body: anasarca"

Ennek háttere 2 irányból jöhet:
  • immune hydrops (erythroblastosis fetalis)
  • non-immune hydrops. 
Immunológiai ok, ha az anyai és a baba vére nem egyezik, és idegen testként kezeli az anyai szervezet. Ez nálunk kizárt, megvolt az erre vonatkozó vizsgálat.

Nem immunológiai háttér, ezer féle lehet, pl. itt olvastam róla. Szándékosan kimásolom a lehetséges okok sokkoló mennyiségét:

Hemolytic anemia
-α thalssemia
-RBC enzyme deficiencies
 

Other anemias
-Feto-maternal hemorrhage
-Twin-twin transfusion (donor)
 

Cardiac
-Fetal arrhythmias
-Premature closure of foramen ovale
-Hypoplastic left heart
-Hypoplastic right heart
-Ebstein’s anomaly of tricuspid valve
-Cardiomyopathy
-Cardiac tumors
-Premature closure of ductus arteriosus
-Other structural anomalies
 

Chromosomal abnormalities
-Trisomy 21, 18
-Turner syndrome
 

Infections
-Viral (Parvovirus B19, Herpes, CMV)
-Toxoplasmosis
-Syphilis
-Chagas Disease
 

Vascular malformations
-Chorioangioma (placenta, umbilical vessels)
-Liver hemangioma
-Cerebral A-V malformation
-Sacrococcygeal teratoma
-Klippel-Trenaunay syndrome
 

Vascular accidents
-Intracranial hemorrhage
-Thrombosis of renal veins, IVC
-Twin-twin transfusion (recipient)
 

Lymphatic malformations
-Pulmonary lymphangiectasis
-Cystic hygroma
-Multiple pterygium syndrome
-Noonan syndrome
 

Chest masses
-Cystic adenomatoid malformation
-Diaphragmatic hernia
-Pulmonary sequestration
-Intrathoracic mass
 

Skeletal conditions
-Asphyxiating thoracic dystrophy
-Osteogenesis imperfecta
-Chondrodysplasia
 

Genetic metabolic disease
-Gaucher Disease
-Mucopolysaccharidosis
-Nieman-Pick Disease
-Neonatal hemochromatosis
 

Fetal Hypomobility
-Arthrogryposis
-Neu-Laxova syndrome
-Pena-Shokier syndrome
-Myotonic dystrophy
 

CNS anomalies
-Absent corpus callosum
-Encephalocele
-Holoprosencephaly
 

Other
-Bowel obstruction with perforation
(meconium peritonitis, volvulus)
-Infant of diabetic mother: (IR-rel  és diabetes insipidus-szal rendelkezem)
-Prune belly syndrome
-Congenital nephrosis
-Maternal indomethacin therapy


Eszerint a forrás szerint pedig ez:
  • Conditions Associated with NIH (Non Immune Hydrops)
    (This list is not exhaustive)

  •  
    • Cardiac
      • Cardiomyopathy, Ebstein's anomaly, pulmonary atresia, coarctation of the aorta, hypoplastic left heart, complete AV canal, left sided obstructive lesions, premature closure of the foramen ovale
      • Intracardiac tumors (tuberous sclerosis)
      • Cardiac arrhythmia
        • SVT, flutter, heart block, WPW syndrome
    • Chromosomal /Genetic Syndromes
      • T13, T18, T21, XO (Turners syndrome) , Noonan syndrome , multiple pterygium syndrome, Pena-Shokeir, arthrogryposis
    • Fetal Anemia
      • Alpha (α) thalassemia, parvovirus, fetal hemorrhage, G-6-PD deficiency
    • Infection
      • Parvovirus, CMV, syphilis, coxsackie virus, rubella, toxoplasmosis, herpes,varicella, adenovirus, enterovirus, influenza, listeria >> vajon kaptam el tünetmentesen bármilyen vírust??
    • Thoracic Abnormalities
      • Congenital cystic adenomatoid malformation (CCAM) , chylothorax, diaphragmatic hernia, mediastinal tumor, skeletal dysplasias
    • Twinnning
      • Twin to twin transfusion Severe anemia in the donor twin or high-output failure in the recipient
    • Tumors
      • Fetal sacrococcygeal teratoma, hemangiomas (Hepatic, Klippel-Trenaunay syndrome), fetal adrenal neuroblastoma, placental tumors (chorioangioma)
    • Miscellaneous
      •  Cystic hygromas, inheritable disorders of metabolism (lysosomal storage diseases) ,maternal thyroid disease, congenital nephrotic syndrome. >> pajzsmirigy-hormont szedek

Mindezeknek azért néztem utána, mert 30% esély sajnos nem esély, mégha a következő UH-ra el is tűnne, vajon mi a biztosíték, hogy nem tér vissza??? Másik ok, hogy utánajártam: elgondolkodtató, megismétlődhet ez velünk egy következő terhességnél, ha valamelyik kockázattal én rendelkezem?

Közben ott a hit, hogy nem adom fel! A hugim csodál, hogy ennyi év és fájdalom után is folytatni akarom. De nem tudom feladni, küzdő típus vagyok, mégha fájdalmak árán is...